A mai, hirtelen elmélkedés...

2024. április 23-a van. Továbbra is sokat elmélkedem. Talán többet is, mint kellene. Egyre többször ismerem föl a tanult dolgaim és próbálom ezeket mindig újragondolni… megtartani, aminek van értelme és könyörtelenül megszabadulni azoktól… leépíteni, amiknek nincs. Vannak viszont dolgok, amik nem változnak. Ilyen a tenni akarásom is. Néha félek, megijedek. Az jár a fejemben, hogy nem vállalok-e túl sokat. Töprengek azon, hogy vajon hatással van rám a stressz? Stresszelek egyáltalán? Vagy csak megszoktam és leplezem magam előtt is a folyamatos - és mint olyan, káros - feszültséget? Aztán mégis, mostanában egyre többször tudok megállni. Néha magamtól, néha pedig egy alternatív valóság képe okán, szinte “hátrahőkölök” belül. A fiatalságot és a milliónyi lehetőséget élem meg ettől az alternatív világképtől… ahol tavasz van, kb. fele annyi idős vagyok, mint most, hasonlóan sok tettvággyal, viszont százszor és ezerszer több lehetőséggel. Vagy százszor és ezerszer kisebb felelősséggel, mint amit manapság cipelek. Vajon a felelősségérzet milyen spektrumon mozog az egyénre nézve előnyös / hátrányos tulajdonságok között? Néha, vagyis inkább gyakran, kitörnék, robbannék és tennék valami nagyon másmilyet. Valami szokatlant. Engednem kellene, hogy elhatalmasodjon rajtam ez az érzés és megtenni végre. Tenni, még többet. Elszökni a korlátok elől, mindig egy lépéssel a korlátok és a felelősségérzet előtt szaladva. Nagy dolgokat tehetnék. Fontos dolgokat. A saját léptékem szerint nagy és fontos dolgokat. De tudom. Tudom, hogy minden rendben. Tudom, hogy jó az irány. Tudom, hogy minden belefér majd az időmbe… abba, ami még hátravan. Teszem a dolgom. Haladok, de néha megállok picit elmélkedni. 

Idézetek - Albert Einstein - Hogyan látom a világot c. könyvéből

„Igazán értékesnek az emberi üzemben nem az államot találom, hanem az alkotó és érző egyént, a személyt: ő egyedül alkot nemeset és finomat, míg a horda – mint olyan – mindig tompultabb marad érzéseiben és gondolkodásában. Itt ki kell térnem a hordaélet leggonoszabb torzszülötteire: az általam annyira gyűlölt militarista szellemű alakulatokra! Nem becsülöm azt az embert, aki élvezettel tud a sorban zeneszó mellett menetelni; ez az ember agyát csak tévedésből kapta, hiszen teljesen elegendő lett volna neki a gerincvelő is. A civilizációnak ezt a szégyenfoltját a lehető leggyorsabban el kellene tüntetni! Hőstettek – vezényszóra, értelmetlen erőszakosságok és fájdalmas hazafiaskodás! Milyen izzóan gyűlölöm ezt a szellemet, milyen közönséges és megvetett nekem; inkább darabokra szaggatnám magam, minthogy ilyen szégyenletes dologban résztvegyek! De annyira jó véleményem van az emberiségről, hogy hinnem kell: ez a lidércnyomás már régen megszűnt volna, ha a népek egészséges értelmét az üzletileg és politikailag érdekeltek az iskolák és a sajtó útján rendszeresen meg nem mételyeznék.”

„Amit az egyes ember ér, és jelent, azt nem annyira mint egyén éri, hanem mint a nagy emberi társadalom egyik tagja.”

„Egy országban – újságok segítségével – két hét alatt a düh és felháborodás olyan állapotába lehet hozni az ítélőképtelen tömegeket, hogy az emberek hajlandókká válnak arra, hogy bizonyos érdekeltek érdemtelen céljaiért katonáknak öltözve öljenek, és magukat megölessék. Ennek megfelelően nem hiányoznak a próféták, akik kultúránk közeli pusztulását jósolják. Én nem tartozom ezekhez a pesszimistákhoz; hiszek egy jobb jövőben.”

„Nagyon is örülnünk kell a nemzetközi gondolkodás és érzés e bizonyítékainak; mert a világnak, ha egy jobb és érdemesebb jövő felé akar haladni, ma nagyobb szüksége van a mérvadó népek és személyiségek nemzetközi gondolkodására és érzésére, mint bármikor azelőtt. Azt a reményemet fejezem ki itt szavakban, hogy az amerikai népnek az a magas felelősséggel teli nemzetközi felfogása hamarosan politikai térre is ki fog terjedni. Mert minden – e cél érdekében kifejtett – fáradozás többé-kevésbé eredménytelen lesz, ha a nemzetközi viszonyok rendezésében a legnagyobb amerikai állam nem vesz cselekvő részt.”

„Közösségeket kevésbé szokott vezetni felelősségérzet és lelkiismeret, mint az egyént. Mennyi súlyos szenvedést hoz az emberiségre ez a tény: háborút, mindenféle elnyomatást, amelyek a földet fájdalommal, sóhajokkal és elkeseredéssel töltötték meg. És mégis, igazán értékest csak a sokak személytelen együttműködése teremthet.”

„De van egy másik pont, amelyben az amerikai az ázsiaihoz jobban hasonlít, mint az európai. Abban tudniillik hogy nem annyira individualista, mint az európai ha lélektani és nem gazdasági szemszögből nézzük. A „Mi” sokkal kihangsúlyozottabb, mint az „Én”. Ezzel függ össze, hogy az erkölcs és a hagyomány nagyon erős, és az egyének életfelfogása, valamint erkölcsi és ízlésbeli beállítottsága sokkal egyformább, mint Európában.”

„Az út a vidám és boldog léthez mindig a lemondáson és önkorlátozáson át vezet. De honnan jöhetnek az ilyen fejlődéshez szükséges erők? Csak azoktól, akiknek alkalmuk volt arra, hogy szellemüket fiatal koruktól tanulmányaik által megerősítsék és látásukat élesebbé tegyék.”

„Tisztelt Freud úr!

Csodálatra méltó az, hogy Önnél az igazság meglátásának vágya mennyire felülmúlt minden más vágyat. Ön ellenállhatatlan tisztánlátással bizonyítja hogy az emberi életben a küzdés és eltiprás ösztöne mennyire összefonódik a szerelem s életigenlés ösztönével. De lenyűgöző feltárásaiból még egy mély vágy világít ki, amelynek célja az embereknek a háborútól való külső és belső megszabadítása. És ezzel a vággyal volt eltelve mindenki, akit kora és nemzete fölött álló szellemi és erkölcsi vezérnek ismertek el. Ebben hasonlít egymáshoz Jézus Krisztus, Goethe és Kant. Nem érdekes az, hogy az ilyen embereket általánosan vezéreknek ismerték el, annak ellenére, hogy az emberi viszonyok rendezésére irányuló akaratukat csak nagyon gyéren tudták keresztülvinni? Meg vagyok győződve arról, hogy a kiemelkedő emberek, akik – ha kisebb körökben is – teljesítményeik által vezetőknek számítanak, túlnyomó részben ugyanezt az eszményt vallják. De a politikai fejlődésre csak gyenge befolyásuk van. Majdnem úgy tűnik, mintha ezt a nemzetek sorsára döntő területet visszavonhatatlanul a tekintélynek és felelősségnélküliségnek kellene átengedni.”

„Joggal mondják azt is, hogy a nemzetközi rend legnagyobb ellensége az óriásivá felduzzasztott nacionalizmus, amelyet egy rokonszenves, de jogtalanul használt néven hazaszeretetnek is neveznek. Ez a bálvány az elmúlt másfél évszázad folyamán ijesztő és rendkívül káros hatalomhoz jutott. Hogy ezzel a kifogással szemben helyes álláspontra helyezkedhessünk, tudnunk kell, hogy a szervezkedés és a lelkiállapot egymást kölcsönösen feltételezi. Nemcsak a szervezetek függenek hagyományos érzelmi beállítottságtól, amelyeknek fennállásukat, keletkezésüket és biztonságukat köszönhetik, de a fennálló szervezetek is erősen hatnak a népek érzelmi beállítottságára.”

„Az állam, amely lakosságától katonai szolgálatot követel, kénytelen lakóinak nemzeti érzületét kitenyészteni, mert ez a katonai használhatóság lelki alapja. A vallás mellett a brutális erőszak eszközét is istenítenie kell az iskolák révén! Véleményem szerint tehát a fehér faj erkölcsi hanyatlásának oka az általános szolgálati kötelezettség bevezetése, amely kultúránk, sőt létünk fennmaradását is komolyan kérdésessé teszi. Nagy szociális áldások mellett ezt az átkot is a nagy francia forradalom hozta, és rövid idő alatt magával rántotta a többi népeket is. Aki tehát a nemzetközi érzelmet ápolni és a nemzeti sovinizmus ellen küzdeni akar, annak az általános hadkötelezettség ellen kell harcolnia. Vajon az emberiségre kevésbé szégyenteljesek-e azok a súlyos üldözések, amelyeknek az erkölcsi indítóokoktól vezetett katonai szolgálatmegtagadók ki vannak téve, mint azok az üldözések, amelyeknek az előző évszázadokban a mártírok estek áldozatul? Lehet – mint ezt a Kellogg-egyezmény teszi – a háborút tisztelni, ha az az egyéneket az egyes államok háborús szervezetének védtelenül kiszolgáltatja? Ha az ember a leszerelési konferenciával kapcsolatban nem csupán a szervezeti technikai részre akar szorítkozni, hanem a nevelésből egyenes úton származó lelkirészre is, úgy nemzetközileg oly törvényes utat kell teremteni az egyén számára, hogy az a katonai szolgálatot megtagadhassa; az ilyen rendszabálynak kétségtelenül hatalmas erkölcsi hatása lenne. Állásfoglalásomat[…]”

„Ha nem tudunk megegyezni abban, hogy minden állam szuverenitását korlátozzuk, amennyiben mindnyájan közös fellépésre kötelezik magukat minden olyan állam ellen, amely a döntőbíróság ítéleteinek – nyíltan vagy titokban – ellenszegül, az általános anarchia és veszély állapotából nem tudunk kievickélni: az egyes államok határtalan hatalma és a támadás elleni biztonság semmiféle művészi fogással nem egyeztethető össze.”

„Az előző nemzedékek azt hihették, hogy a szellemi és a művelődésbeli haladás részükre csupán az elődök munkájának gyümölcse, ami könnyebb és szebb életet hozott. A mi korunk súlyos bajai azonban azt mutatják, hogy mindez csak végzetes ábránd volt. Azt látjuk, a legnagyobb erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy az emberiségnek ez az öröke ne átokká, hanem áldássá legyen. Ha ugyanis valaki azelőtt már akkor szociális értéket nyert, ha bizonyos mértékben személyes önzése fölé emelkedett, akkor ma a nacionalista és osztályegoizmus alól való felszabadultságot is megkövetelik tőle. Mert csak ennyire felemelkedett emberek járulhatnak hozzá az emberi közösség sorsának megjavításához.”

„A tudomány temploma nagyon sokidomú épület. De éppen olyan különbözőek a benne megforduló emberek és azok a lelki hajtóerők, amelyek őket a templomhoz elvezették. Sokan közülük túláradó szellemi erejük boldog érzésével foglalkoznak a tudománnyal; részükre a tudomány sport, erőteljes élmény és becsvágyuk kielégítése; de sok olyan ember is található e templomban, aki agygazdagságának áldozatát haszonlesésből hozza. És ha isten angyala leszállna, és kiűzné a templomból mindazokat, akik az említett két kategóriához tartoznak, a templom nagyon kiürülne; de azért mégis maradna bent néhány ember a jelen korból és a múltból is. Ezek közé tartozik a mi Planckunk, és ezért szeretjük őt. Nagyon jól tudom, hogy – elméletileg, könnyű szívvel – sok olyan értékes embert űztünk el, akik a tudomány templomát nagy, talán nagyobb részben felépítették; sőt sokaknál angyalunk igen keservesen tudna csak elhatározáshoz jutni. De bizonyosnak tűnik nekem, hogy ha csak olyan emberek léteznének, mint az elűzöttek, akkor a templom éppen úgy nem épült volna fel, mint ahogy kúszó növényekből nem nőhet erdő. ”

„Én Schopenhauerral együtt úgy vélekedem, hogy a művészethez és tudományhoz elvezető indokok egyik legerősebbike a fájdalmas nyerseségű és vigasztalanul sivár mindennapi életből és a saját vágyainak örökké váltakozó bilincseitől való menekülés. Az érzékenyebben hangoltakat ez kergeti ki a személyi létből az objektív látás és megértés világába; ez az ok azzal a vágyakozással hasonlítható össze, amely a városit lármás, áttekinthetetlen környezetéből ellenállhatatlanul a csendes hegymagaslatok felé vonzza, ahol a messzi pillantás csendes és tiszta levegőn hatol át, és nyugodt vonalakhoz simul, amelyek mintha az örökkévalóság részére teremtődtek volna. De ehhez a negatív okhoz még egy másik, pozitív is társul. Az ember igyekszik magában a világról – megfelelő módon – egy leegyszerűsített és áttekinthető képet alkotni, és így az átélés világát azáltal legyőzni, hogy azt – bizonyos fokig – ezzel a képpel helyettesíteni. Ezt teszi a festő, a költő, az elméleti filozófus és a természetkutató; mindenik a maga módján. Ebbe a képbe és kialakulásába helyezi át érzésvilágának súlypontját, mert így keresi azt a nyugalmat és biztonságot, amelyet a kavargó személyi élmények túl szűk körében nem tud fellelni. […]”

„Az eleve meglevő harmónia meglátása utáni vágy forrása annak a kimeríthetetlen kitartásnak és türelemnek, amellyel – mint látjuk – Planck tudományunk legáltalánosabb problémáinak áldozza magát anélkül, hogy ezáltal a hálásabb és könnyebben elérhető célokról lemondana. Sokszor hallottam, amikor szakemberek ezt a viselkedést rendkívüli akaraterőre és fegyelmezettségre akarták visszavezetni; szerintem azonban indokolatlanul. Az az érzésállapot, amely ilyen teljesítményekre képesít, vallásos vagy szerelmes állapothoz hasonló; a mindennapos törekvést nem elhatározás vagy program vezérli, hanem egy közvetlen szükséglet. ”

„Úgy látszik, hogy az emberi értelem előbb önállóan megszerkeszti a formákat, még mielőtt a tárgyakban kimutathatná őket.”

Őrbottyán

 2021 márciusa van. Hetek óta tervezem, hogy összeszedem a gondolataimat, de ha írásról van szó, igazi halogató-bajnok vagyok. Az év eleje izgalmasan indult. SIkerült megvennünk a telket, ahová a házunk épül majd. A már-már irracionális bizakodásom, miszerint a keretünk elég lesz egy értelmezhető telekre végül eredményes volt. Vác. Az első település, amiben egyetértésre jutottunk Vác volt. Többször kirándultunk a környéken, nekem a természetközeli dolgok nyomtak többet a latba, a páromnak pedig az épített környezet és a kultúra volt valamivel fontosabb szempont. Az iskolák száma, a sportolási lehetőségek a gyerekeknek, a közlekedés, a főváros közelsége mind jelentős érv volt mellette. A nagyobb listing portálokon fellelhető minden olyan ingatlant megnéztünk, ami a keretünknek megfelelt. Végül kettő maradt a kalapban. A kreativitásunk miatt nyilván láttunk a telekben fantáziát. Ez fontos volt, hiszen a legtöbb “tipikus” építési telek kb. duplájába került annak, amire a keretünk elég lett volna. Az első elúszott, mert még az ajánlattétel előtt, a területtel kapcsolatos érdeklődésünk miatt, sok pozitívum kiderült és az eladó mégsem akart megválni tőle. A második egy trükkös telek volt, amire már ajánlatot tettünk… Mindent átgondoltunk és megvizsgáltunk a településsel és magával a telekkel kapcsolatban is. Majd jött a felismerés… utólag nevetséges és a fejem fogom, amiért erre nem - de minden másra IS - gondoltam a helyi légszennyezettségi adatok talán az egyik legvacakabbak közé tartozik az országban. Ellenőriztem az elérhető országos adatokat két évre visszamenőleg, összehasonlítottam a nagyvárosokat és valóban: Vác az egyik legrosszabb. Beléptem a “Váciak” csoportjába is, ahol tematikus kereséseket csináltam, hogy lássam, mi a helyzet. Nyilván igyekeztem objektívnek maradni, mert tudom: az ember, pláne a magyar (bocs, de így gondolom) hajlamos túlnyomó részt a rossz és zavaró dolgokat kommunikálni. Akárhogy próbáltam ellenvéleményt találni, legalább egyet… nem sikerült. Itt lenulláztuk a több hetes keresésünket és 5-6 állomásos túrákat terveztem hetente lehetőleg több alkalommal, hogy Budapest 30 km-es körzetében (főleg az északi régióban) megnézzük a piacon elérhető telkeket. Nagyjából 20 településen jártunk, Budakalász, Pomáz, Szentendre, Leányfalu, a Pilisi-régió, a teljes Szentendrei-sziget (nekem nagyon tetszett volna :D), majd jött a pesti oldal, Veresegyház (régi kedvenc, de esélytelen volt a kereten belül egyetlen telket is találni), Dunakeszi, Fót, Csomád, Erdőkertes, Galgagyörk, Galgahévíz, a különböző Váccal kezdődő kis települések. Nem. Egyik sem volt az igazi… benéztünk a portákra (bocsi helyi lakók), mert szerintem sokat elárul a közösségről, hogy mennyire igényesek a környezetükre. Végül… megérkeztünk Őrbottyánba. Itt nagyjából 7 telket néztünk meg személyesen, mire megtaláltuk azt, amire mindketten rábólintottunk a nagyjából 30-40db közötti személyesen is megnézett ingatlan után. A telek valamivel több, mint 1400nm-es, enyhén emelkedik, pont annyira, hogy semmi ne zavarja a kilátást. Nincs utcafrontja, nyeles telekről van szó, amire szinte mindenki húzta a száját… a szüleim is. De csak addig, amíg ki nem jöttek és nem látták azt a (szerintem)hatalmas, szabad területet ami teljesen szabad kilátással bír a horizont előtt húzódó hegyekre. Sok fa van jelenleg a telken, amiből sajnos sok már menthetetlenül elhanyagolt és öreg (ásó-, csákány-, metszőolló- és láncfűrész-tulajdonos is lettem :)). Mostanában tehát az építkezés szervezésével és a telek rendben tartásával kapcsolatos teendők körül forognak a gondolataim többnyire.

A vírushelyzet miatt kialakuló / kialakult gazdasági visszaesés lassan több ügyfelünket eléri, amit érzünk… de nyilván mi visszaesésünk sehol sincs az övékéhez képest, ezért is döntöttem úgy, hogy igyekszünk továbbra is segíteni a munkájukat amennyire / ameddig a lehetőségeink megengedik. Aki ismer, az tudja, mindig bizakodó vagyok és fenemód kitartó. :) Biztos vagyok benne, hogy nemhogy átvészeljük ezt az időszakot, de az idei év végére ismét sikerül növekedést felmutatnunk a jelenlegi gyengülés ellenére is. 

Itthon vagyunk. A gyerekeknek nincs suli. Sokkal közelebb érzem magamhoz őket, mint valaha. Fantasztikusak és nincsenek rá szavak, mennyire büszke vagyok rájuk. Igyekszünk mindenbe bevonni őket. Szeretném, hogy belelássanak a munkánkba. A telekkeresésnél és most a lakás eladásával kapcsolatos dolgokban is jelen vannak folyamatosan. Bízom benne, hogy ezek maradandó és jó élmények lesznek számukra és épülnek tőle. Megpróbáljuk kihozni a helyzetből a legtöbbet. És ezt úgy írom, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyunk, hogy teljesen kötetlen a munkaidőnk és nincs munkáltató akinek meg kellene felelnünk. Najó, azé' néha tudok kemény főnök lenni :) 

Mikor kiderült, hogy bezárnak a konditermek ismét, fél órán belül már a Decathlonban voltam (jobb híján) és vettem egy állványt és egy rudat súlyokkal, az állítható pad és kézisúlyzók mellé. Úgy érzem, hogy mindent tökéletesen meg tudok edzeni így. Egy komoly és tűpontos diétába kezdtem (keto) amivel nagyjából egy hónapon belül talán életem eddigi legjobb formájába kerültem. DE jelentem, elmúlt :D Befásultam, belustultam az elmúlt hónapban egy nagy 0 volt a motivációm az edzéshez, mert az előbb leírt történések teljesen lekötöttek. Viszont nemhiába tartom magam örök újrakezdőnek. Belecsapok, mert - még ha háttérbe is került picit - sok olyan célom van, amit még el akarok érni. 

A lámpáim! Nem írom le (de le fogom)… pár héten belül gyártásközeli állapotban lesznek. A barátom - aki az elektronikát fejleszti nekem - családja egy nagyon komoly tragédiával nézett szembe a vírus miatt, ami okán - teljesen érthető módon - nem haladtak a fejlesztések. Mindennél fontosabb, hogy jól legyen / legyenek. Mostanra ismét elindultak a dolgok, haladunk és jólesz, jólesz. 

A mostani helyzetjelentés ennyi volt. Jól esik ezeket - mint ahogy a korábbi soraim is - újra elolvasni több év távlatából. Néha a fejem fogom, máskor tanulok magamtól… de látom a változást, a fejlődést és biztat, hogy jó az irány.

2020.12.29.

Ismét eltelt egy év. A legutóbbi posztom óta talán jócskán több is. Amikor legutóbb írtam, az még a vírus előtt volt. Ez a mondat beillene egy zombi-apokaliptikus film első mondataiba. Akárhogy is a covid-19 járvány, önmagában is jelentős, számunkra is, annak ellenére, hogy azon szerencsések közé tartozunk, akik egyelőre nem találkoztak közvetlenül a vírussal, vagy annak hatásaival. Közvetve nyilván hat a mindennapjainkra. De ennél több gondolatot most nem szánok erre a dologra. Talán máskor. 

Most azon töprengtem, hogy miként folytassam a mondandóm. Amikor elkezdem vizsgálni a gondolataimat, gyakran szembesülök vele, hogy mennyire más vagyok, mint akkor, mikor írni kezdtem. Sok materiális gondolat jár a fejemben. Ezekkel vagyok tele. A célokkal, tervekkel, sok hogyannal. Sok már meghozott és sok rám váró döntéssel. És persze a munkával. Időről-időre rám tör a "nem haladok eléggé" érzése… ilyenkor pánikszerűen nekiugrom a dolgoknak és hajtani kezdek, pedig amúgy sem lazsálok. :) Idén sikerült megteremtenem a tőkét arra, hogy végre megvegyem az első gépem, amivel a majdani kis üzemem alapjait tehetem le. A sors közbeszólt és egy plusz bevétel hirtelen realitássá változtatott egy picivel távolabbi célt, így dönteni kellett. Telekvásárlás és építkezés, vagy a kis üzem. Picit elemeztem a kérdést, az ingatlanpiaci helyzetet és így a döntés már nem volt igazán nehéz. Hosszas keresgélés után talán most meg is van a telek, ahová majd a házunk építjük. Pontosan annyira elszigetelt, ami mindnyájunk számára tökéletes kompromisszum. Nyilván, ha csak én döntöttem volna, még “pár méterrel” közelebb mentem volna a természethez, de így sem rossz. Ezzel egyidejűleg megtaláltam az épületet, ahová a cég első irodáját rendezzük majd be. Bízom benne, hogy január első heteiben minden sikerül és úgy kezdhetjük az évet, ahogy elterveztem.

Tavaly, év vége felé rákaptam a futásra. Én, aki - teljesen őszintén - ki nem álltam a futást, rendszeresen futócipőt húzok. Nem semmi! Eleve: futócipőt! Van egy cipőm csak arra a célra, hogy fussak benne. Durva. Tavaly októberben volt egy kis “futóverseny”, ahol már - akkor másodjára - szerepeltünk családostul. A kicsikkel a 2 km-es táv volt az, amit bevállaltunk. Aztán ahogy az időeredményeket néztem, arra jutottam, mennie kellene ennél jobban. Elkezdtem tudatosan készülni az idei versenyre. Volt, hogy heti 3 x 10 km-t futottam, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam. Jött a rendszeres fartlek... tényleg komolyan vettem a dolgot, de a nyáron... állj! Visszapörgetek kicsit... A járvány okozta hírek rám is hatottak, ezért volt egy időszak, amikor brutál mennyiségű C-vitamin port fogyasztottam. Egyik futás alkalmával hirtelen vizelési ingerenciám támadt. Pontosan emlékszem, hogy hol történt és tudom, hogy még 3 km volt hátra... fényes nappal volt, szóval ezért sem akartam a város utcáin széthagyni a dolgot, hazavittem. Odaértem és engedtem, hadd jöjjön... de semmi. Még aznap (pedig már délután volt) 3 liter folyadékot megittam és lassan-lassan elkezdett megindulni a dolog. Rendbejött. Sajnos a konditermek bezárásával a súlyzós edzéseket sem csináltam rendesen egy ideig. Egyesek szerint betegnek látszottam ennek hatására :) Pedig kezdtem igazi manöken külsőt magamra venni. No, de vissza a sztorihoz... Nyáron a szüleimnél töltöttünk néhány napot. Ilyenkor, a kisfiamnak hála, minden nap horgászattal telik. Hajnalban kelünk, beugrunk a kis terepjáróba és lemegyünk a vízpartra. Egyik nap a horgászat után hazaérve megszédültem. Furcsa volt és ijesztő picit. Hirtelen vérnyomás-ingadozásnak tűnt. Annak ellenére, hogy pár pillanatig tartott, nagyon emlékezetes volt, mert nem tapasztaltam ilyet korábban. Aztán haladt tovább a nap, és végül eltettük magunkat másnapra... Hajnali egy óra lehetett, mikor hihetetlen éles fájdalomra, görcsre ébredtem. Azonnal tudtam, hogy ez bizony vesegörcs lesz. Összeállt a kép a fejemben azonnal. A korábbi "elakadás" csak felfázás, fertőzés lett volna? Valószínűleg nem. Elképhelhető, hogy a kiskanállal lapátolt C-vitamin sem tett jót, de véletlen is lehet. Akárhogy is, bizony elindult egy 4 mm-es kő a vesémből és a görcsöket az okozta, hogy megállt, megszorult és dugulást okozott a rendszerben. Adri azonnal hívta az ügyeletet, ahol bizonygatták neki, hogy "a kedves férje, biztosan csak meghúzta a derekát"... átvettem a telefont és egy "nyugodt" mondat után, már küldte is az ügyeletes orvost. 10 perc múlva már kaptam is egy injekciót, ami rendbe tett. Elmúlt a görcs... egy kis időre. 45 perc múlva már úton voltunk a kórházba. Elképesztően viccesen néztem ki. :) A járványügyi helyzet miatt, egyedül mentem be. A pultnál álltam görnyedve, nézett rám a tag, de nem nagyon tudtam beszélni. Csak átadtam neki az ambuláns lapom. Mindegy is... az éjszakát benn töltöttem, nagyon sok infúzió lefolyt, záróizom-lazítókkal (azért megúsztam rondítások nélkül), görcsoldókkal és fájdalomcsillapítókkal. Útálom a gyógyszereket. Tényleg. De ez akkor a megváltást jelentette. Az éjszakát ébren töltöttem a földön térdelve, a felsőtestem és a fejem az ágyra hajtva. 10-11 körül elengedtek. 4 mm a kő és 2 mm a hely ahol át kell férnie. Újabb nap, újabb éjszaka, újabb sürgősségi. Lehet, hogy csak a fáradtság tette, de egy - az előbbieknél sokkal durvább - görcsöm lett. Több órán keresztül próbáltam otthon "kimeditálni" magamból a fájdalmat. Sikerült is sokszor, de végül vagy fél nap után feladtam. Itt a kanapén próbáltam úgy helyezkedni, hogy Adri valahogy rám tudja adni a ruhát :D Addig "meditáltam" ugyanis, míg végül a fájdalomtól, görcstől már szinte képtelen voltam mozogni. Újabb éjszaka a sürgősségin. Nem is folytatom... hasonlóan telt, mint az előző éjszaka. A másnap is pontosan így telt. A szájon át bevett gyógyszerek egyáltalán nem hatottak, sőt... mintha a görcsoldó is fordítva működött volna. Végül a megoldást egy ilyen rezgős, világítós eszköz hozta meg, amivel helyileg tudtam szétrázni a területet, ahol az elakadás volt. Egyszercsak enyhülni kezdett a görcs és jobban lettem. Ez történt ezekben a napokban... 

De mindezen napok / órák alatt sok más dolog is történt. Talán most éreztem ezt először ilyen élesen: a fájdalomtól lehet, hogy a pillanat egy kicsit ködösebb, de a "nagy kép" sokkal tisztábbá válik. Tudom ez már-már Coelho-i magasság :) Ez a mizéria két hónap kihagyást jelentett a futásból, edzésből. Az infúzióktól begyulladt a vénám, ami önmagában 3 hetes kényszerpihenőt jelentett. Mitagadás... nem voltam jó formában. Ja... és a kőről azóta sincs "hír". Viszont jó irányt vettek a dolgok. Édesanyám, mindig azt mondja amikor az előző mondathoz hasonlóan, pozitív attitűddel nyilatkozom: Kisfiam, olyan jó természeted van. - Lehet. Bár az előbbi sztori masszívan a szenvedéseimről szólt. :)  

Azóta elseje van. Az előző pár sor csak részlet abból a - nem túlzok, ha azt mondom - több ezer sorból ami itt hever az elmúlt évekből piszkozatban, bedátumozva, ahogy a fenti sorok. Mind pontosan így kezdődik: "Ismét eltelt..."- hol egy év, hol néhány hónap. Talán egyszer meglepetésből hirtelen kiteszem az egészet és sokkolok mindenkit a bipoláris agymenés cunamimmal, az öniróniával, szarkazmussal, félreérthető, sokszor nyers, poénnak szánt megnyilvánulásokkal… de egyelőre inkább csak gyorsan írok pár szót a 2020-as évről. Sok dolog megváltozott. Történtek tragédiák, de talán áldásos dolgok is. Bízzunk, tegyük, amit tudunk de fogadjuk el azt, amin változtatni nem tudunk és adjunk hálát minden jóért, ami megadatott.

Mizu.

Eldöntöttem, hogy a mai posztot végre kirakom. 2019 van, elképesztő, mennyire gyorsan telik az idő. Szinte nem is érzem, hogy múlik, de amikor a gyerekekre nézek, azért látom és döbbentem veszem tudomásul, hogy már mekkorák. Ami nem változik, hogy büszke vagyok rájuk. Csodálatosak :) Az elmúlt pár évben átrendeződött az életünk. A szabadság egy olyan fokára érkeztünk, amiről korábban csak álmodtunk. Sokat foglalkozom ezzel a változással. Sokszor emlékeztetem magam azokra az időkre, amikor ünnep volt ha egy pénteki napon mondjuk 4-kor el tudtam indulni a munkahelyemről. Ha visszagondolok, még most is érzem azt a felszabadultságot, amit akkor éreztem, amikor kiléptem a munkahelyem kapuján. Tehát igyekszem emlékeztetni magam arra, hogy mennyire mások a mindennapjaink és hogy ezért mennyire hálás lehetek. 

Nagyjából 7 hónap kihagyás után két hónapja ismét edzem hajnalban. Még nyáron történt egy béna baleset, ami miatt mindkét csuklóm megsérült. (Egy segway hirtelen megállt alattam én pedig elrepültem - ez vajon sportsérülésnek számít? ;) ) Pár hetes kényszerpihenőnek indult, de - szokásomhoz híven - ennyi idő csak arra volt elég, hogy eltolódjanak a prioritások és az edzés teljesen háttérbe kerüljön. Na igen. Pedig már nagyon-nagyon sok éve része volt a mindennapjaimnak. Átlendültem a kezdeti nehézségeken és mostanra teljesen motiváltan és célokkal felvértezve indulok minden reggel és este edzeni. “Nem is érzem, hogy múlik…”, de fiatalabb nem lettem, ezért az eddigieknél is jobban kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan csinálok. Ezért hát a napi két edzés is. Úgy tűnik, hogy a vérnyomásproblémáim rendeződtek a napi +1 kardió edzés által. Szeretem csinálni. Szeretem fitnek érezni magam, szeretem, amikor a testem szinte viszket a mozgásért. Ehhez viszont kellenek az aerob edzések is. Önmagában a súlyzós edzés és a sok kaja engem tunyává tesz. Nagyon szépen alakul minden, bár több a bemelegítés és sokkal jobban kell figyeljek arra, hogy ne sélrüljek le, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. Nemrég eszembe jutott az, ahogy kezdtem. 16 éves voltam… jó ég! Idén pedig már 36 leszek. 

Minden hajnalban, amikor kilépek az ajtón újra érzem azt, amit régen. Amikor látom a hajnai égbolton a Holdat és érzem azt a különleges illatot a levegőben. Leírhatatlan :) Pont ma, volt egy nagyon jó élményem edzés közben is. Valójában az edzés maga volt élmény. 16 éves koromban, édesapám egy kondigépgyártónak dolgozott egy projektjén, aki adott ajándékba egy multifunkciós gépet. Csigákkal működött, lehúzás, peck-deck, lábnyújtó és hajlító volt rajta (bár az edzéseim első 2 évében egy másodpercet sem lábaztam - najó, talán vádliztam néha). Akkoriban teljesen egyedül edzettem, nem zavrat senki. Csönd volt, hallottam a saját szívverésem. Nemrég, miután 2 vezetékes fejhallgatót is tönkretettem (mert a zsineg beleakadt valamibe és szakadt) kaptam egy vezeték nélkülit. Nagyon sokat vagyok úton napközben, sokat telefonálok és a headset sokat segít abban, hogy hatékony legyek. Edzés közben viszont soha nem használtam fülhallgatót. Ma feltettem a fejemre és beállítottam egy - edzéshez nem éppen szokványos - jazz csatornát. Teljesen kizárta az amúgy idegesítő pittyegő zenét, ami a teremben szól. Nagyon jó volt. Jobban éreztem mindent, mint máskor. Arra gondoltam, hogy beszerzek egy rendes (ezt a narancssárga hangos környezetben dolgozók által is erőszeretettel használt) füldugót és azokkal a fülemben edzem majd. Szóval nagyon jó volt így és nagy élmény volt.

Idő közben a kis cégünk szépen épül. Tudom, tök unalmas, hogy mindig ezt mondom, de egyszerűen így érzem és így is van (valójában “mindig mondanám”, ha rendszeresen posztolnék :)). Hónapról-hónapra növekszünk és idén biztos vagyok benne, hogy legalább 1 új alkalmazottal bővül a csapatunk. A nem titkolt tervem továbbra is az, hogy megerősödjön annyira az ügynökségünk, hogy heti 1-2 órában elég legyen foglalkoznom vele. Valójában - ahogy ezt már korábban is mondtam - nem a szenvedélyem a marketing, hacsak nem valamilyen előremutató dolgot támogathatok vele és nem az agymosást.

Ha már szenvedély… Idő közben a lámpáimmal is mérföldkőhöz érkeztünk. Évek óta dolgozom már ezen. 2015-ben érkezett meg az elhatározás, hogy belevágok, egy tekeredett törzsű fa alatt ücsörögve. Azóta már évek teltek el. Tudom, csipkedhetném magam. :) Nem igazán szoktam ilyet írni, mert nem annyira tartom fontosnak, viszont valamiért most mégis kikívánkozik belőlem: mindent saját erőből valósítunk meg. Nincs gazdag nagybácsi, apuka vagy bárki aki akár minimális tőkét pumpálna ebbe a dologba vagy akár a hétköznapjainkba és mérhetetlenül büszke vagyok erre. Valahogy nem is esne olyan jól, ha máshogy lenne, ezért van az is, hogy - bár megfordult a fejemben, hogy kellene - nem vonok be semmilyen befektetőt a projektbe. Nincs szükségem arra, hogy kiszolgáltatva legyek bárkinek, vagy függjek / függjünk bárkitől. Dolgozom és nem telhet el úgy egyetlen nap sem, hogy ne tettem volna valamilyen lépést a célokért valamely területen. Ha mégis van ilyen nap, akkor az is csak azért, mert úgy terveztem. A büszkeség és a siker nem feltétlenül a pozitív gazdasági eredményekben kell, hogy megmutatkozzon. Amikor az első szériám dobozban lesz, eladásra készen azért, hogy valaki örömét lelje benne… az lesz a következő tetőpont. Most, hogy jobban végiggondolom, már eddig is nagyon sok örömöm volt ebben. Amikor az első fadarabot fogtam a kezemben, ami a terveim alapján készült, vagy amikor eladtam az első próbadarabot és tettem egy működő akvárium fölé… és akkor is boldog voltam, amikor a fürdőkádunkban csiszoltam ki vizes csiszolóval az apró anyaghibákat a lámpatestekből, hogy tökéletesek legyenek. A világítástechnikai laborban eltöltött idő is hatalmas élmény volt. Az, hogy a lámpák egyenként mind a 720db alkatrésze (nem csak nagy számot akartam írni, tényleg ennyi) elfért mindössze 2.5mm-en a 8mm vastag lámpatestben csak egyike a technikai bravúroknak, amiket a gyártási folyamatban meg kellett oldani. Az egész telis-tele volt / van kihívásokkal. És lehet, hogy pontosan ezért élvezem annyira. És természetesen tele vagyok ötletekkel, amit meg akarok valósítani, de én már most is boldog vagyok. 

Végül a Just do it posztom óta nem írtam arról, hogy milyen volt a kimenetel annak a bizonyos találkozásnak a nagyhallal. Egy jóbarátom, megkeresett azzal, hogy nincs-e kedvem indulni egy tenderen a cégemmel, mert a feladat maga nagyon passzol hozzánk. Sok-sok éves tapasztalatom van a területen. Rögtön az járt a fejemben, hogy erre nem mondhatok nemet, még ha tudom is, hogy mi mindent kellene letenni az asztalra. Tudtam, hogy a szakmai háttér adott, ezért legnagyobb fejtörést az okozta, hogy akkorának láttassam a céget, amekkora egy ilyen feladat elvégzéséhez szükséges. Tudtam, hogy bizony itt iroda kell és vagy egy tucat embert kellene felvegyek. Ráadásul ez projekt az előbbi "agymosás" marketing kategória lett volna. Viszont ezzel egy csettintésre eljutott volna odáig a cég, hogy eltartsa azokat a kollégákat, akikkel szívesen dolgoznánk ugyanakkor egycsapásra meg lett volna a tőkénk ahhoz, hogy belevágjunk komolyabb, fontosabb, előremutató dolgokba, amiken már régóta dolgozom fejben. Mindezek fényében tehát úgy gondoltam, hogy tényleg nem mondhatok nemet. Nagyon durva időszak volt. Számomra nagy (néha felfoghatatlanul nagy) összegekről folytattam diskurzust. A külföldi fejesek látogatása volt talán a tetőpont. Nincs irodánk, mindenki otthonról dolgozik be a cégbe nálunk, ezért kértem egy irodát és 8 embert kölcsönbe a látogatás napjára. Plakátokat, cégtáblákat nyomtattam, amiket a látogatás reggelén tettem ki az épületbe és az irodába. Mind a 8 embert betanítottam a cégünk történetére - nagyszerű srácok, kollégák voltak, mindent megtanultak és fantasztikus volt, amit összehoztunk. A látogatáskor mindenütt a mi anyagaink voltak. A mi anyagaink voltak minden (kölcsön) számítógépen, beállítottunk egy szervert is a sarokba, még a wifi is a cégünk nevét viselte. Nagyszerű pályázatot tettünk le az asztalra, a próbamunka, amit meg kellett csinálnunk zseniális lett, olyan effortot tettünk bele, amiről meg voltunk győződve, senki nem fog. Jól sikerült minden és a szakmai rátermettségünk is megkérdőjelezhetetlen volt. Elismerő szavakat is kaptunk ezért jócskán… de végül nem lett a miénk a projekt. Nyilván még így is kicsik voltunk gazdasági értelemben, ami azért valamelyest érthető :) Hatalmas élmény volt és kicsit talán filmbeillő is… pl. Érdemes elképzelni, ahogy egy bérelt autóval megyünk ketten tárgyalni és az autóban beszéljük át, hogy ki melyik témában szólal meg… fenntartani a látszatot, hogy évek óta együtt dolgozunk úgy, hogy akkor találkoztunk másodjára ott a kocsiban :) Egyszeriben 8 ember főnöke lettem a saját irodánkban, amit 1 órával korábban még a logónkkal dekoráltam. Szóval nagy meló volt, de hatalmas élmény. Megtanított hidegfejűnek maradni olyan helyzetekben, amilyenek alkalmával korábban ideges voltam.

Örülök, hogy átélhettem egy ilyet és nem bánkódtam egy percet sem... najó, talán pár percig igen, de összességében boldog voltam, amiért végigcsináltunk. Amikor arról a “nagy falatról” beszéltem, amivel nagyot fejlődhetünk, azért nem egy ekkora volumenű dologra gondoltam. Talán ez is lehet oka annak, hogy ezt nem nyertük meg. Mostanra viszont a fejlődés így is elindult és legalább kezelhető. Olyan, amilyennek elképzeltem. :)

Amikor pár éve hanyatt feküdtem az ágyon, ahelyett, hogy indultam volna dolgozni… meghatározó pillanat volt, pedig semmi különleges nem volt benne. Csak feltettem magamnak a kérdést, hogy mit akarok valójában és mit kell érte tennem… aztán, ahogy a poszt elején írtam döntöttem. Döntés... döntés.

Néha úgy érzem...

... felrobbanok a tenni akarástól!

Supporter

Szeretném a sokszorosát visszaadni annak, amit kaptam. És segíteni mindenkinek, aki nyitott erre… és persze, ha tudok egyáltalán segíteni. Nagyon sok dolog kitisztult ma este a fejemben magammal és az étékítéletemmel kapcsolatban. Az imént fejeztünk be egy beszélgetést, ami elgondolkodtatott. Ki a fene vagyok én, hogy mások céljait megítéljem? Engem csupán feszültté tesz, bosszant a pazarlás. Nem csak az általános, ami a világban folyik - és amiről már írtam korábban - hanem az is, amikor látom valakiben azt, hogy mennyire nagyszerű… és ő mégsem tesz semmit, csak hagyja, hogy múljon az idő. Nem a céljait kicsinylem le, amikor előállok azzal, hogy “OK, ezt szeretnéd, de ennek a 10x-esét is elérheted”. Hanem a pazarlás bosszant. Az idő pazarlása, amiből amúgy is olyan kevés van. Megkaptam már egy-két alkalommal, hogy azokat az embereket vonzom, akiknek valamiféle támogatás kell. És miért jó nekem beszélgetnem velük, jött a kérdés. Hát micsoda kérdés ez? Hatalmas sikernek érzem azt, ha valakit motiválni tudok arra, hogy kihozza magából a legtöbbet, hogy merjen bizonyos dolgokat meglépni, ami előre mozdítja. Hogy megmutassam és bebizonyítsam, hogy az álom nem csupán álom, hanem egy cél. És ha meg tudom győzni arról, hogy nem más dönti el a cél helyességét, hanem mindenki maga dönt erről. Hogy a fenébe ne örülnék annak ha segítettem valakinek? Egy dohányipari cégnél voltam tárgyalni 1-2 hete. Egy jóbarátom megkért, hogy kísérjem el és adjak neki szakmai támogatást. Hm… amikor arról beszéltek, hogy milyen kár, hogy nem lehet a dohánytermékeket reklámozni már nagy egyetértésben voltak. Ők. Nekem viszont egy erős felismerést adott ismét azzal kapcsolatban, hogy mi a fontos és mi nem az. Ki a fene vagyok én, hogy mások céljait megítéljem…? Megítéljem? Tények. A dohányzásból fakadó betegségek a lakosság nagy százalékát súlytják világszerte. Amikor közlekedem, gyalog, vagy autóval, vagy bármivel, igyekszem tudatosan / tudat alatt is olyan megoldást találni bizonyos helyzetekre, amivel többeknek teszek jót. Ha jönnek mögöttem 10-en egy zöld jelzésnél, nem fogok beengedni magunk elé egy valakit, mert a másik 10 autó szív amiatt, mert udvarias voltam. (nyilván van az a helyzet, amikor szemernyivel sem rosszabb annak a 10 autónak, ha beengedem, mert mondjuk egy dugóban araszolunk, alapvetően előzékeny vagyok, de nem olyan áron, hogy másokat vacak helyzetbe hozzak vele) Nem akarok olyan dolgokat támogatni, amivel ezen értékrenddel, elvekkel szembe megyek. Csak ebből a szempontból lehet igaz, hogy miként “ítélkezem” és döntök, támogatom-e vagy nem. Általában nem a cél ebeg előttem, hanem csak segíteni szeretnék abban, hogy az ember fia / lánya, akivel beszélgetek, merjen lépni az álmai céljai felé.