Agymenés

Álmos vagyok. Még csak este 8, de már majd leragad a szemem. Az utóbbi időben sétálok reggelente. Mikor még mindenki alszik, kimegyek és teszek pár kört a közeli parkban. Van ott egy futópálya. Én csak sétálok, körbe-körbe. Élvezem a monotonitását. Szeretem számolni a lépéseket és közben gondolkodni a dolgok linearitásán. Figyelem, hogy az árnyék, amit egy fa vet a pálya szélére, hogyan vándorol körről-körre. Számolok és megpróbálok előre és hátrafelé is számolni egyszerre. (WTF?) Megpróbálom egymás mellé képzelni a két számlálót, ahogy a lépéseim, az egyikhez hozzáadnak, a másikhoz pedig elvesznek. Nem tudom, mióta van így, de jól esik leírnom azokat a rutinszerű gondolatokat, amik hozzám tartoznak. Ez is egy ilyen. Rutinszerűségük miatt szinte nem is érzékelem őket, de ha leírom, szembesülök velük. Sokat töprengek a szabályokon. Azon, hogy mennyire hivatottak a szabályok és azok beépítése az elménkbe, sztenderd keretek közé szorítani az életünket. Sokszor kapom magam lázadáson. Mindig ilyen voltam. Mikor először megkaptam egy munkahelyen, hogy nem vagyok szabálykövető, már-már sértésnek éreztem. Pedig, nem volt az, sőt. Vannak alapvető szabályok, amiket magaménak érzek. Szükség van szabályokra, szükség van korlátokra, ismernünk is kell ezeket, de úgy érzem, nem szabadna minden szabályt törvényszerűség, alapigazság szintre emelünk és hagyni hogy a kreativitásunk, játékosságunk, fejlődésünk elé gátat emeljen. Miénk a lehetőség, sőt, feladatunk, hogy időről-időre minden szabály végére, a pont helyére kérdőjelet tegyünk… legalább csak egy kis időre.