Szeretek konditeremben edzeni. Jól esik összpontosítani és figyelni a mozdulatra. Elképzelni, ahogy az izmok megnyúlásakor, apró pici szakadásokkal gyengítik az izomrostokat, ahová utána egyre erősebb szövet épül. Azoktól a gondolatoktól, amik néha rámtelepednek, egyre könnyebben meg tudok szabadulni, ahogy örgeszem. Edzés. Néha tudatosan beengedem a kétségeket és hagyom magam a problémáim által lenyomni. Hogy aztán megmutassam, magamnak, hogyan vagyok képes ezeken felülkerekedni.
Tegnap este a kisfiam elkezdett sírni, mert rossz gondolatai voltak. Félt valamitől. Gyerekkoromban - ahogy visszaemlékszem - folyamatosan féltem valamitől. Volt, hogy már az éjszakától féltem. Féltem elaludni, mert "megint rosszat fogok álmodni". Volt, hogy örökkévalóságnak tűnő órákon keresztül takaróval a fejemen feküdtem mozdulatlanul, mert éreztem, hogy van ott valaki vagy valami. Gyűjtöttem az erőt arra, hogy végre meg merjek mozdulni. Szakadt rólam a víz, de ha megmozdultam, már a saját mozdulataim miatt is, sokszor kirázott a hideg. Egyszóval, tudom milyen félni (ez nem kevesebb mint 3 szó, tudom ;)). Ez is egy olyan érzés, amit az ember fia nagyon nehezen tud leküzdeni. Elmondtam a kisfiamnak a titkot. Meséltem neki picit az idegpályákról, hogyan rohangálnak "a kis lila postások" az üzenettel, egyik idegsejtről a másikig. Elmondtam neki, hogy ha elkezd nevetni, elkezd mosolyogni, a kis postások, a boldog és kedves gondolatokat fogják szállítani és kipróbáltuk... önfeledten kacagtunk néhány percig. A végén már szinte mindenen nevettünk, ami csak eszünkbejutott. Elaludt. Nyugodt éjszakánk volt.
Mikor elkezdtem ezt a blogot írni, már akkor sokat gondolkoztam azon, hogy mi az amit szeretnék majd egyszer a gyerekeinknek átadni. Mindig pontosan tudtam, azt is, hogy milyen apa leszek. Soha nem hagyom figyelmen kívül egyetlen kérdésüket sem. Mindent igyekszem számukra érthetően elmagyarázni és megmutatni, amit csak tudok.
Sokat hallgatom ezt a számot mostanában, csak nézni nem szeretem :)
