Mizu.

Eldöntöttem, hogy a mai posztot végre kirakom. 2019 van, elképesztő, mennyire gyorsan telik az idő. Szinte nem is érzem, hogy múlik, de amikor a gyerekekre nézek, azért látom és döbbentem veszem tudomásul, hogy már mekkorák. Ami nem változik, hogy büszke vagyok rájuk. Csodálatosak :) Az elmúlt pár évben átrendeződött az életünk. A szabadság egy olyan fokára érkeztünk, amiről korábban csak álmodtunk. Sokat foglalkozom ezzel a változással. Sokszor emlékeztetem magam azokra az időkre, amikor ünnep volt ha egy pénteki napon mondjuk 4-kor el tudtam indulni a munkahelyemről. Ha visszagondolok, még most is érzem azt a felszabadultságot, amit akkor éreztem, amikor kiléptem a munkahelyem kapuján. Tehát igyekszem emlékeztetni magam arra, hogy mennyire mások a mindennapjaink és hogy ezért mennyire hálás lehetek. 

Nagyjából 7 hónap kihagyás után két hónapja ismét edzem hajnalban. Még nyáron történt egy béna baleset, ami miatt mindkét csuklóm megsérült. (Egy segway hirtelen megállt alattam én pedig elrepültem - ez vajon sportsérülésnek számít? ;) ) Pár hetes kényszerpihenőnek indult, de - szokásomhoz híven - ennyi idő csak arra volt elég, hogy eltolódjanak a prioritások és az edzés teljesen háttérbe kerüljön. Na igen. Pedig már nagyon-nagyon sok éve része volt a mindennapjaimnak. Átlendültem a kezdeti nehézségeken és mostanra teljesen motiváltan és célokkal felvértezve indulok minden reggel és este edzeni. “Nem is érzem, hogy múlik…”, de fiatalabb nem lettem, ezért az eddigieknél is jobban kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan csinálok. Ezért hát a napi két edzés is. Úgy tűnik, hogy a vérnyomásproblémáim rendeződtek a napi +1 kardió edzés által. Szeretem csinálni. Szeretem fitnek érezni magam, szeretem, amikor a testem szinte viszket a mozgásért. Ehhez viszont kellenek az aerob edzések is. Önmagában a súlyzós edzés és a sok kaja engem tunyává tesz. Nagyon szépen alakul minden, bár több a bemelegítés és sokkal jobban kell figyeljek arra, hogy ne sélrüljek le, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. Nemrég eszembe jutott az, ahogy kezdtem. 16 éves voltam… jó ég! Idén pedig már 36 leszek. 

Minden hajnalban, amikor kilépek az ajtón újra érzem azt, amit régen. Amikor látom a hajnai égbolton a Holdat és érzem azt a különleges illatot a levegőben. Leírhatatlan :) Pont ma, volt egy nagyon jó élményem edzés közben is. Valójában az edzés maga volt élmény. 16 éves koromban, édesapám egy kondigépgyártónak dolgozott egy projektjén, aki adott ajándékba egy multifunkciós gépet. Csigákkal működött, lehúzás, peck-deck, lábnyújtó és hajlító volt rajta (bár az edzéseim első 2 évében egy másodpercet sem lábaztam - najó, talán vádliztam néha). Akkoriban teljesen egyedül edzettem, nem zavrat senki. Csönd volt, hallottam a saját szívverésem. Nemrég, miután 2 vezetékes fejhallgatót is tönkretettem (mert a zsineg beleakadt valamibe és szakadt) kaptam egy vezeték nélkülit. Nagyon sokat vagyok úton napközben, sokat telefonálok és a headset sokat segít abban, hogy hatékony legyek. Edzés közben viszont soha nem használtam fülhallgatót. Ma feltettem a fejemre és beállítottam egy - edzéshez nem éppen szokványos - jazz csatornát. Teljesen kizárta az amúgy idegesítő pittyegő zenét, ami a teremben szól. Nagyon jó volt. Jobban éreztem mindent, mint máskor. Arra gondoltam, hogy beszerzek egy rendes (ezt a narancssárga hangos környezetben dolgozók által is erőszeretettel használt) füldugót és azokkal a fülemben edzem majd. Szóval nagyon jó volt így és nagy élmény volt.

Idő közben a kis cégünk szépen épül. Tudom, tök unalmas, hogy mindig ezt mondom, de egyszerűen így érzem és így is van (valójában “mindig mondanám”, ha rendszeresen posztolnék :)). Hónapról-hónapra növekszünk és idén biztos vagyok benne, hogy legalább 1 új alkalmazottal bővül a csapatunk. A nem titkolt tervem továbbra is az, hogy megerősödjön annyira az ügynökségünk, hogy heti 1-2 órában elég legyen foglalkoznom vele. Valójában - ahogy ezt már korábban is mondtam - nem a szenvedélyem a marketing, hacsak nem valamilyen előremutató dolgot támogathatok vele és nem az agymosást.

Ha már szenvedély… Idő közben a lámpáimmal is mérföldkőhöz érkeztünk. Évek óta dolgozom már ezen. 2015-ben érkezett meg az elhatározás, hogy belevágok, egy tekeredett törzsű fa alatt ücsörögve. Azóta már évek teltek el. Tudom, csipkedhetném magam. :) Nem igazán szoktam ilyet írni, mert nem annyira tartom fontosnak, viszont valamiért most mégis kikívánkozik belőlem: mindent saját erőből valósítunk meg. Nincs gazdag nagybácsi, apuka vagy bárki aki akár minimális tőkét pumpálna ebbe a dologba vagy akár a hétköznapjainkba és mérhetetlenül büszke vagyok erre. Valahogy nem is esne olyan jól, ha máshogy lenne, ezért van az is, hogy - bár megfordult a fejemben, hogy kellene - nem vonok be semmilyen befektetőt a projektbe. Nincs szükségem arra, hogy kiszolgáltatva legyek bárkinek, vagy függjek / függjünk bárkitől. Dolgozom és nem telhet el úgy egyetlen nap sem, hogy ne tettem volna valamilyen lépést a célokért valamely területen. Ha mégis van ilyen nap, akkor az is csak azért, mert úgy terveztem. A büszkeség és a siker nem feltétlenül a pozitív gazdasági eredményekben kell, hogy megmutatkozzon. Amikor az első szériám dobozban lesz, eladásra készen azért, hogy valaki örömét lelje benne… az lesz a következő tetőpont. Most, hogy jobban végiggondolom, már eddig is nagyon sok örömöm volt ebben. Amikor az első fadarabot fogtam a kezemben, ami a terveim alapján készült, vagy amikor eladtam az első próbadarabot és tettem egy működő akvárium fölé… és akkor is boldog voltam, amikor a fürdőkádunkban csiszoltam ki vizes csiszolóval az apró anyaghibákat a lámpatestekből, hogy tökéletesek legyenek. A világítástechnikai laborban eltöltött idő is hatalmas élmény volt. Az, hogy a lámpák egyenként mind a 720db alkatrésze (nem csak nagy számot akartam írni, tényleg ennyi) elfért mindössze 2.5mm-en a 8mm vastag lámpatestben csak egyike a technikai bravúroknak, amiket a gyártási folyamatban meg kellett oldani. Az egész telis-tele volt / van kihívásokkal. És lehet, hogy pontosan ezért élvezem annyira. És természetesen tele vagyok ötletekkel, amit meg akarok valósítani, de én már most is boldog vagyok. 

Végül a Just do it posztom óta nem írtam arról, hogy milyen volt a kimenetel annak a bizonyos találkozásnak a nagyhallal. Egy jóbarátom, megkeresett azzal, hogy nincs-e kedvem indulni egy tenderen a cégemmel, mert a feladat maga nagyon passzol hozzánk. Sok-sok éves tapasztalatom van a területen. Rögtön az járt a fejemben, hogy erre nem mondhatok nemet, még ha tudom is, hogy mi mindent kellene letenni az asztalra. Tudtam, hogy a szakmai háttér adott, ezért legnagyobb fejtörést az okozta, hogy akkorának láttassam a céget, amekkora egy ilyen feladat elvégzéséhez szükséges. Tudtam, hogy bizony itt iroda kell és vagy egy tucat embert kellene felvegyek. Ráadásul ez projekt az előbbi "agymosás" marketing kategória lett volna. Viszont ezzel egy csettintésre eljutott volna odáig a cég, hogy eltartsa azokat a kollégákat, akikkel szívesen dolgoznánk ugyanakkor egycsapásra meg lett volna a tőkénk ahhoz, hogy belevágjunk komolyabb, fontosabb, előremutató dolgokba, amiken már régóta dolgozom fejben. Mindezek fényében tehát úgy gondoltam, hogy tényleg nem mondhatok nemet. Nagyon durva időszak volt. Számomra nagy (néha felfoghatatlanul nagy) összegekről folytattam diskurzust. A külföldi fejesek látogatása volt talán a tetőpont. Nincs irodánk, mindenki otthonról dolgozik be a cégbe nálunk, ezért kértem egy irodát és 8 embert kölcsönbe a látogatás napjára. Plakátokat, cégtáblákat nyomtattam, amiket a látogatás reggelén tettem ki az épületbe és az irodába. Mind a 8 embert betanítottam a cégünk történetére - nagyszerű srácok, kollégák voltak, mindent megtanultak és fantasztikus volt, amit összehoztunk. A látogatáskor mindenütt a mi anyagaink voltak. A mi anyagaink voltak minden (kölcsön) számítógépen, beállítottunk egy szervert is a sarokba, még a wifi is a cégünk nevét viselte. Nagyszerű pályázatot tettünk le az asztalra, a próbamunka, amit meg kellett csinálnunk zseniális lett, olyan effortot tettünk bele, amiről meg voltunk győződve, senki nem fog. Jól sikerült minden és a szakmai rátermettségünk is megkérdőjelezhetetlen volt. Elismerő szavakat is kaptunk ezért jócskán… de végül nem lett a miénk a projekt. Nyilván még így is kicsik voltunk gazdasági értelemben, ami azért valamelyest érthető :) Hatalmas élmény volt és kicsit talán filmbeillő is… pl. Érdemes elképzelni, ahogy egy bérelt autóval megyünk ketten tárgyalni és az autóban beszéljük át, hogy ki melyik témában szólal meg… fenntartani a látszatot, hogy évek óta együtt dolgozunk úgy, hogy akkor találkoztunk másodjára ott a kocsiban :) Egyszeriben 8 ember főnöke lettem a saját irodánkban, amit 1 órával korábban még a logónkkal dekoráltam. Szóval nagy meló volt, de hatalmas élmény. Megtanított hidegfejűnek maradni olyan helyzetekben, amilyenek alkalmával korábban ideges voltam.

Örülök, hogy átélhettem egy ilyet és nem bánkódtam egy percet sem... najó, talán pár percig igen, de összességében boldog voltam, amiért végigcsináltunk. Amikor arról a “nagy falatról” beszéltem, amivel nagyot fejlődhetünk, azért nem egy ekkora volumenű dologra gondoltam. Talán ez is lehet oka annak, hogy ezt nem nyertük meg. Mostanra viszont a fejlődés így is elindult és legalább kezelhető. Olyan, amilyennek elképzeltem. :)

Amikor pár éve hanyatt feküdtem az ágyon, ahelyett, hogy indultam volna dolgozni… meghatározó pillanat volt, pedig semmi különleges nem volt benne. Csak feltettem magamnak a kérdést, hogy mit akarok valójában és mit kell érte tennem… aztán, ahogy a poszt elején írtam döntöttem. Döntés... döntés.