Már csak néhány nap van hátra a nyárból. Ez a
nyár olyan volt, mint a nagy dolgok születését megelőző csöndes nyugalom. A
nyugalom talán egy kicsit erős kifejezés, sok valódi pihenés nem volt benne. Minden
perce csodálatos volt, de már várom, hogy belevethessem végre magam az
építkezésbe.
Néha visszaolvasom azokat a gondolatokat,
amiket korábban leírtam. Egészen viccesnek és ömlengősnek tűnnek a soraim. „Jézus,
hogy írhattam ilyet” – mondom magamnak nem egyszer. Aztán vannak olyan
gondolatok, amiket újra magamévá kellene hogy tegyek és hallgatnom kéne, a majd’
10 évvel fiatalabb önmagamra. „Keress egy célt!” írtam valamikor. Cél kell. Az
elmúlt néhány évem sem volt céltalan, de idén valami mégis megváltozott. Nemrég
írtam arról, hogy ideje megszabadulni végre azoktól a dolgoktól, amik gúzsba
kötnek. Írtam egy gondolatot az énektanáromról, akiben nemrég érett meg a
gondolat arra, hogy elindítsa a karrierjét (apropó, hétfőn debütál az első
számuk, tessék szurkolni a sikeréért „DL wens” a formáció neve). Korábban, némi
indulattól vezérelve írtam, hogy „Mire várnak?” azok akik nem lépnek végre.
Bizonyos döntésekhez, még ha minden körülmény adott is, meg kell érni. Annak
ellenére, hogy ezeket akkor leírtam, eltelt néhány hónap, mire én is lépni
tudtam. Ahogy megtettem, szinte rögtön elkezdett kitisztulni a fejemben a cél.
Rájöttem, hogy kivé akarok válni és mi az, amit el akarok érni. Februárban
diplomázom. Környezetmérnök leszek. Annak idején, amikor szakosodni kellett,
csupán azért választottam ezt a szakirányt, mert édesapám három diplomájából az
egyik ilyen, környezetmérnöki. Mostanra viszont úgy érzem, hogy talán a hivatásommá
válhat az, hogy amit tudok és amit még megtanulok, azzal majd az emberiséget
szolgáljam, tehessek mindannyiunk jövőjéért. Nagy tervek, ugye? Néha engem is
marhára megijeszt. És nem csak ez, hanem sok olyan dolog, amiről már tudok és amivel
még meg kell birkóznom addig. De tudjátok mit? Megcsinálom. Ez nem holmiféle
önszuggesszió. Tisztában vagyok azzal, hogy ha mindent megteszek, akkor
sikerülni fog.
Mióta nincs főállásom, nem csak a nagyratörő
terveken való munkára vagy a pénzkeresésre jut időm, hanem legfőképp a
családomra. Az elmúlt 3 hónapban többet lehettem velük, mint eddig bármikor.
Fantasztikusak és el sem tudom mondani mennyire boldoggá tesz az, hogy bármikor
ott lehetek velük, amikor szükség van rám!
A 34. 27. Születésnapomra a következőt kaptam:
Tudom, egy igazi ripacs vagyok, hogy kiteszem.
Ha mindez tényleg igaz, akkor az az ember vagyok, aki lenni szeretnék. Nyilván
34 negatív tulajdonságot sokkal könnyebb lett volna összeszedni :)
Nem lehet mindig ilyen szupernek lenni :) Nálunk
nem ciki gyengének lenni, kiborulni dolgokon – pl. Azon hogy a héten csak 6
napot jutottunk le horgászni (sose gondoltam, de Beni úgy rákapott, hogy rendszeresen járunk - szerintem betegesen sokszor :) ) – vagy azon, hogy már megint nincs meg „Makika” (Rebus
kis plüssfigurája, amit rendre elhagy valahol). Mi mind tudjuk, hogy
bármelyikünknek lehetnek nehéz napjai, hetei, hónapjai akár, ott akarunk lenni
mindig és tenni, nem csak akkor, amikor minden olyan, mint egy tündérmese. Legalább
akkora önzés az, ha megtagadjuk a szeretteinktől, hogy mellettünk legyenek,
amikor szükségünk van rájuk, mint az, amikor az örömünket akarjuk megtartani
magunknak. Utálnám, ha megfosztanának annak lehetőségétől, hogy segíthessek annak,
akit szeretek. És ha nem így lenne? Az mit jelentene? Másrészről pedig, ha nem
venném észre hogy baj van, úgy érezném, totálisan kudarcot vallottam. Szóval néha azért jöjjön ki aminek ki kell! :)
x
