Tél van, eléggé ködösek a reggelek. Nem az a meghitt fehérbe burkolózott tél a maga sajátos illatával, ami mostanában, a hajlani utcára lépéskor fogad. Megint ezzel jövök. Gyerekkoromban, felénk, a sok vegyes tüzelésű kazán füstjének illatát (nem szag, mert szaga csak a... :)) magukba zárták a lehulló hópelyhek. A tiszta, friss, ugyanakkor füstös levegő illatának emléke, most is mosolyra hajlítja a szám. Hideg és sötét utcákon sétálgattam haza az iskolából, ami jelen esetben kicsit sem az a zord és hideg és sötét és utca volt… a kémények füstje és az ablakokon kiszűrődő fények meghitté tették. Csodálatos volt. Mindig ugyanarra mentem haza, akkor is, ha tudtam, kerülőutat jelent. Nagyon szerettem mamámék utcáját! Nem kellett bemennem a járdára, az úton sétáltam, mert úgyis alig járt ott autó. :) Ha jobban belegondolok, az a néhány autó, azért pont annyira le tudta taposni a havat, hogy jól lehessen rajta csúszkálni. Meg is tettem. Szinte egészen hazáig csúszkálva mentem. Nem volt még szilárd útburkolat. Földút volt. Ismerős volt minden egyes gödör, minden ház és tudtam, hogy melyik kerítés előtt kell óvatosan elmennem… este volt, csend, hallottam (és láttam is a saját lélegzetem, mert hideg volt), de tudtam, hogy némely kapu mögött dühödt fenevadak várják, hogy jól rám ijesszenek :) Ilyen volt pl. Palikáék palotapincsije is. Volt olyan, hogy egy botot húztam magam mögött egész úton. Egyrészről megerősített abban a hitemben, hogy meg tudom védeni magam a vérmes jószággal szemben, másrészről pedig kíváncsi voltam, hogy másnap még láthatom-e a csíkot, amit húztam. Sajna nem… egyik sem jött össze :) Mielőtt bemennék a kapunkon, még a két ujjas királykék-fehér, kesztyűmmel leszedem a havat a kapu egy részéről. Ugyanis, ha ott végighúzom a kezem, akkor pont egy jókora hógolyónyi havat tudok összeszedni, ráadásul le sem kell hajolnom és a hó biztos, hogy makulátlan, föld- és fűmentes. Összegyúrom, beleszagolok. Lehet, hogy bele is nyalok, fene tudja. Füstöltben a hó is jó lehet, nem csak a párizsi! :) Elbattyogok a hátsó ajtóig, belépek "hátra" (mi csak így hívjuk a hátsó előszobát: "hátul") lerúgom a csizmám és belépek a jó meleg konyhába :) Hazaértem. Akkoriban csak a meleget éreztem. Mindennapos volt az illat, ami a házunkat átjárta. Ma már más. Most, már minden alkalommal, mikor belépek érzem azt az ismerős illatot is. És persze, tudom, hogy milyen hangja van a konyhában a küszöbnek, ha rálépek. Mióta az eszemet tudom, mozog, pedig egyetlen csavart kellene picit jobban behajtani. :) Minden ajtónak, minden kilincsnek, minden villanykapcsolónak, és a 6. lépcsőfoknak is egyedi hangja van, amit ezer közül is felismernék bármikor.
Mi az oka annak, hogy mindezeket leírom? Fogalmam sincs… Szeretem az életem. Minden percét szeretem, szerettem és szeretni is fogom, bárhol legyek, bármit tegyek. Az előbb leírt, teljesen jelentéktelen negyed órája is megerősít abban, hogy mindig van miért boldognak és hálásnak lenni. :)
