Ma este valahogy nem tudok aludni. A múlt hét rövid volt, cserébe itthon betegeskedtem. Minden évben ledönt a lábamról valami betegség ez idő tájt. Szóval nem tudok aludni. Általában ilyenkor segít, ha leírom a gondolataim… most azonban percek óta csak csak a kurzor villog itten nekem.
Nem baj… lehet, hogy végeláthatalan agymenésbe kezdek. Néha van értelme. Egy kedves régi ismerősöm, akivel szerintem legutóbb majd 1 éve találkoztunk, váratlanul írt a napokban. Nem lepődtem meg nagyon, mert valahogy többször eszembe jutott az utóbbi időben, hogy megkérdezzem, mi van vele. Ilyenkor jellemzően úgyis hallok róla. Párkapcsolati zűrök… ez esetben annyira nem is, de korábban többször előfordult, hogy 1-1 posztom válasszal tudott szolgálni ismerősök kérdéseire. Párkapcsolati problémák. A környezetemben egy csomó olyan pár van, ahol úgy vélik, gond van. Jó… ez az "úgy vélik" lehet, hogy kicsit bagatellizálni próbálja a problémájukat. Talán nem is véletlen. Amit nagyon sokan nem értenek az - és erről már korábban írtam valamikor - hogy miként változik a dolgok értéke számunkra, amikor más szemszögből próbáljuk nézni az egyes történéseket. Most teszem itt a nagy bölcset, de nekünk is voltak már párkapcsolati problémáink. Utólag bebizonyosodni látszik, hogy igencsak az a tipikus fajta. Az ember hajlamos félretenni az önző kis oldalát szinte észrevétlenül a párkapcsolatban. "Ha te itt vagy nekem, már nem kell szinte semmi…" vagy egészen súlyos esetben, de talán ezt mindenki megtapasztalja egyszer az életben, már nincs is "én", hanem csak "mi", mert "Én már csak veled együtt létezem". Perspektíva. Ezt általában, az ember, ott és akkor nem látja tisztán (vagyis onnan és akkor :) ), de ez hiba. Aki a trónon ül, pedig elégedetlen. "Hé! Te nem az vagy, akibe…" Miért? Mert azt a részed, amit annyira szeretek, nem engeded ki, mert azt mondod, neked nincs rá szükséged. Nekem viszont van, mert azzal együtt vagy TE" Najó… A férfi és a nő, pláne miután gyereket vállalnak többnyire megszűnnek a férfit és a nőt jelenteni egymásnak. Bizonyos ideig picit néha előfordul, bizonyos mértkig :) . Ez érthető. Szülőnek lenni az elsődleges feladat, pláne szülés után. Mióta az eszemet tudom, soha egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg azt, hogy ez lenne életem legfontosabb célja. Soha el sem tudtam képzelni úgy az életem, hogy ne legyek férj és apa egy nap. Viszont amit senki nem mondott, hogy mennyire fontos az, hogy apa, maradjon férfi, barát, pasi és az az ember, akinek fontos az edzés, szereti a maketteket és az akvarisztikát. Ez anyára hasonlóképp igaz (najó, nem kell szeretnie a maketteket :)) . A lényeg, hogy mindig legyenek ott egymásnak, mikor anyára / férfira / hősszerelmesre van szükség.
Ja… és majdnem elfelejtettem. A kommunikáció. Azt felejti el a legtöbb pár. Nem beszélgetnek. Gyűjtögetik az indulatot erre, vagy arra, mikor épp mire, amit majd egy megfelelő pillanatban jól az arcába lehet vágni a másiknak, vagy ürügykén szolgálhat a bármihez. Kopp-kopp… a megfelelő pillanat szinte mindig ott van és akkor. Kérdésed van, szúrja a szaga a szemed? Tessék szépen megbeszélni. Mitől változna bármi, ha nem teszed szóvá, hát nem gondolatolvasó az ember fia és lánya (nem mindig). Vagy, ha már elszalasztottad a pillanatot, azt engedd is el örökre. Feleslegesen ne mérgezd a napjaidat (és a kapcsolatod) ilyen gondolatokkol,
Najó… mindnyájan jobban járunk, ha én most kialszom magam, ismét bölcsreközépiskolásra sikeredtem :) Ja... és hogy ne maradjon ez se Bach idézet nélkül: “We teach best what we most need to learn.” :)
