Most 34 éves. Hosszasan beszélgettünk arról, hogy mi és hogyan alakult a kapcsolatukban és mi vezetett idáig. Mindannyian átesünk ezen életünk során, legalább egyszer, többen vannak(vagyunk) akik többször is. Az a kínzó mardosó érzés, ami egyszerre nyom össze és feszít belülről, hogy már nincs az, ami volt. Amikor egyre kétségbeesettebben rohansz valami elől, de hiába, mert minél jobban rohansz annál előbb ér utol. A felfoghatatlan tehetetlenség, amikor azt kívánod, szűnne meg minden és mindenki, mert akkor talán a fájdalom is vele együtt szűnne. A fájdalom viszont többnyire abból a feszültségből táplálkozik, amit az elfogadás hiánya okoz. Az, hogy belül küszködsz, nem akarod elfogadni és ezért nem is akarsz igazán továbblépni. Rabjává váltál a fájdalmadnak, és ez irányít. Nem vagy önmagad.
Pici apró döntéseken múlik, hogy ez az egész megszűnjön. Gyakorold az elfogadást és adj hálát mindazért a szépért, amit átélhettél. Próbálj meg a jelenre fókuszálni. Örülj egy picit valaminek. Én pl. ma annak örültem, hogy mikor meglöktem a táskámmal a mellettem állót a HÉV-en, elnézést kértem, mire ő rám mosolygott. Tök jól esett! Bármilyen mélyen is vagy, nézz bele a tükörbe, mosolyogj rá arra a személyre, akit ott látsz és jelentsd kis: "Elfogadtam ami történt és hálás vagyok."
Na és ez vajon azt jelenti, hogy nem változtathatsz? Beletörődést jelent? Megalkuvást? Ez utóbbi két fogalom, vajon mindig negatív? A legkevésbé sem. Az elfogadás valódi hiánya tölti meg negatív tartalommal. Azon kell változtass, ahogyan a helyzet hat rád és az életedre. Küzdj és tegyél bátran. Küldj neki virágot, vagy küldj neki egy dalt, amit szeret. Tudasd vele, hogy "Hé, tök mindegy, mi lesz, nem kell megváltoztatni a döntésed, de én szeretlek és adni akarok!" és ezt pontosan addig csináld, ameddig mindkettőtök számára ez valóban ad. Tegyél boldogan, úgy ahogyan az a lényedből fakad és ne az indulataidtól vagy a fájdalmadtól vezérelve. És nyugodtan, békében tudd elengedni, amikor el kell.
Légy felszabadult és örülj a kis dolgoknak. Emlékszem, napokig boldogság járt át, mikor P. Esztert láthattam az utcán. (Mikor megláttam, általában remegtem, mint egy nyárfalevél :)) pedig fényévekre voltam még attól is, hogy egyáltalán észrevegyen.
Jó volna valami összegzést írni ehhez, de nem kevesebb, mint 3 olyan félig megírt poszt van a blog piszkozatai között, aminek a címe "Elfogadás és hála". Szóval összegzés majd máskor.
Mindent bele, tessék örülni, tenni és felszabadulni! :)
