Ismét sok idő eltelt a legutóbbi bejegyzésem óta. Mostanában ismét sokat töprengtem azon, hogy ki is vagyok valójában és ki az az ember, akivé válni szeretnék. Egy korábbi bejegyzésemben meséltem egy álomról, ahol csodákat tettem, segítettem másoknak. Egyre többször érzem, hogy segíteni akarok másokon. Akarok, igen. A kisfiam - és általában a gyerekek, mint ahogy én is gyerekkoromban - szinte minden áhított dologra úgy nyilatkozik, hogy "akarom". "Apa, akarok venni gyurmát" vagy "Apa, el akarok menni játszóházba". Mindig azt mondom neki, hogy "Kisfiam, szeretnél". Ez amolyan reflex. A szüleim, nekem is mindig mindenre azt mondták, amit "akartam", hogy "csak szeretnéd". Vajon azért csak "szeretnék", mert nem közvetlenül rajtuk múlik a dolog? Akárhogy is, én akarok adni az embereknek. Ez az első olyan bejegyzésem, amiben kevésbé elvont dolgokról írok... najó, ez a terv, aztán majd meglátjuk.

Voltam nem túl rég, egy előadáson. Arnold Schwarzenegger ide látogatott. Egy furcsa véletlennek köszönhetően, nyertem egy jegyet az előadásra. Több előadót is végighallgattam a nap folyamán és őket hallgatva megfogalmazódott bennem egy kérdés: hogyhogy nem én állok ott? Motiválták a körülöttem ülőket. Körbenéztem és láttam a környezetemben ülő tapsoló embereket. Nekik sokat adtak ezek az előadások. Úgy éreztem, hogy rossz oldalon ülök, mert nekem a színpadon kellene állnom.

Óvodás koromtól kezdve egy kis ügyetlen, mulya kölök voltam. Soha nem voltam menő, sőt! Ciki voltam. Testnevelés órán a leggyengébb és legügyetlenebb mindenben. Még Ny. Csaba, aki általános iskolásként 70 kilót nyomott, is gyorsabb futó volt nálam. Soha, egyetlen lány, még csak rám sem nézett. (Nem éltem meg akkora tragédiaként, mert engem úgyis csak egyetlen lány érdekelt. P. Eszter. Óvodás koromtól, egészen 16 éves koromig ugyanabba a lányba voltam reménytelenül szerelmes.) Rendben, béna voltam, de legalább jó tanuló. Á-á. Nem. Egy gyenge közepes szintet sikerült hoznom minden tárgyból. Tudom, hogy nem az eszemmel volt a baj. Csak túl sok dolog érdekelt, aminek nem volt köze ahhoz, amit az iskolában tanítottak. Három tantárgyból jeleskedtem... ének-zene, rajz és angol. Ezen kívül csak a minimumot hoztam mindenből. Kaptam is rendesen otthon a szüleimtől. Édesanyám tanár, édesapám 3 dipomás mérnök, a nővérem iskolaelső volt szerintem az egyetemig, ahol aztán orvos lett. Amolyan feketebárányocska voltam. Rendszeresen megkaptam, hogy "Fiam, nem lesz belőled semmi". Nem tanultam, semmiben nem voltam jó igazán, csak egy dologban: hittem magamban. A hang a fejemben, mindig erősebb volt a körülöttem lévők hangjánál. Indult a középiskola, ahol elkezdtem rendszeresen konditerembe járni. A 3. évben már erősebb voltam a tornatanáromnál és a legtöbb tornaórai feladatban én lettem a legjobb. A testnevelés óra alól felmentést kaptam. Nem kellett bejárnom, mert tudták, hogy komolyan veszem az edzéseket és bent maradok a 8. órám után is, hogy edzeni tudjak. Az egyik legnépszerűbb srác lettem a suliban, rengetek cimborám lett és sok kis "rajongóm" :). A tanulmányaim itt sem javultak sokat, de a cipész szakmával kapcsolatos tárgyakat szerettem - annak ellenére, hogy a jegyeim nem ezt mutatták. Elérkezett a technikum, amikor a fejembe vettem, hogy a szakma legjobb tanulója leszek abban az évben Magyarországon, az éppen elégséges eredményeim ellenére. Odatettem magam, legalább 2 napon át a szakmai könyveket bújtam és bejutottam a döntőbe. 1.5% különbséggel lettem 3. helyezett (az első hely holtverseny volt). Hmm... nem is rossz, gondoltam magamban. Kitűnő technikus bizonyítvány lett a jutalmam, egyenes út volt a főiskolára de legfőképp a szüleim is végre büszkék lehettek rám. Nem tettem mást, csak biztos voltam abban, hogy ahogyan elképzelem magam a jövőben, pontosan olyanná fogok válni. Nem érdekelnek a körülmények, az akadályok, tudom, hogy jöhet bármi, minden úgy lesz, ahogy elképzeltem.

Még dolgozok a sikersztorimon, amit majd előadok a tömegeknek :) Egy ideje motoszkál bennem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Megtorpantam. Minden egyes napot időpocsékolásnak érzek. Ennek az oka az, hogy valami visszafog. Valami korlátozza az ambícióimat. Annyira kerestem azt az egy dolgot, amiben a világon a legjobb lehetek, hogy sorra dobtam ki az ablakon a lehetőségeket. Eldöntöttem, keresek valamit, ami rólam szól, örömömet lelem benne és sikerre viszem. Nem várok, hanem belevágok. Énekelni tanulok és megcsinálok egy edző kurzust. Mindkettővel sokat adhatok az embereknek és magamnak is. (remélem előbbivel nem csak fülészeti beutalót adok majd nekik :))

A minap a zuglói vasútállomáson vártam anyukámat. Szakadt az eső. Valamiért a peron rossz oldalán álltam. Egy 86 éves néni odajött hozzám, hogy megkérdezze, mikor indul a következő vonat. Beszélgetni kezdtünk. Miután elment, tettem egy felismerést. Jól esett beszélgetni vele. Hirtelen úgy éreztem, hogy bárkivel beszélgetnék onnan a peronról. Figyeltem az embereket és gondolatban mindenkinek jót kívántam. A néninek is, aki ki szeretett volna dobni egy papírzacskót, ami melléesett (tudom hogy látta és láttam azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy csak nem megy vissza megpróbálni mégegyszer) Üzenem neki, hogy ezúttal kidobtam helyette és megteszem legközelebb is. Ha tudjuk hogy helyes, tegyük meg, ennyire egyszerű!