Ha új poszt, akkor “már megint nem tudok aludni” este, éjszaka van. A monitor fényétől most hiába is nézek az ablakok felé, csak a nagy sötétséget látom. Meglepő, de az órám a csuklómon maradt. Lefekvés előtt mindig leveszem. Levettem. Nagy a csönd. Csak a gombok hajgját hallani, ahogy gépelek.
Most egy pillanatra hagytam villogni a kurzort, ahogy a monitort bámultam, egyszercsak elkzdtem hallani az óra kegyegését az előszobából. A kurzor olyan 1.2 másodpercenként villanhat föl… saccoltam.
Elalvás előtt általában sokat beszélgetünk Adrival. Furcsa, de sok nap olyan, mint anno, amikor nálunk aludhatott valamelyik barátom. Általában olyankor sosem volt kedvünk alduni. Jól esett a lehető legváltozatosabb témákról beszélgetni. Namost nálunk viszonylag gyakran van ilyen.. Legtöbbször bármikor tör ránk, mint most. :) Ezúttal, a beszélgetésünk alkalmával megfogalmazódott bennem valami. Jó, ez nem annyira újkeletű dolog nálam, de most mégis olyan szemszögből vizsgáltam ezt, ahogy eddig még nem. Elképzeltem, ahogy a családom és én, eladunk mindent, amink van és elköltözünk egy szigetre. Fehérhomokos tengerpart (nem tudom, tudtátok-e de a fehérhomok, nagy része nem más, mint papagájhal ürülék, de végülis ki nem…) elképzeltem, ahogy bokáig érő vízben egy sima szuronnyal napi több kiló halat fogok ki és ezt mondjuk némi kókusszal feldobva megsütöm. Az most teljesen mindegy, hogy passzol-e a kókusz a hal ízéhez… nekem külön-külön bejön, akkor együtt sem lehet rossz. Az ott fellelhető növényekből építünk egy szép házat és nem teszünk mást, csak élünk, élvezzük az életet, a bolygónk csodálatos szépségét és kényelmét. Aztán valahogy belémhasított, hogy ez nekem valahogy mégsem lenne elég. Ülnék a tengerparton, élvezném a naplemente nyújtotta látványt, de ugyanazt érezném, mint most. Ki kell törnöm. Ki kell szabadulnom. Annyira sok dolog van, amit a világnak adni szeretnék. Magam sem értem, hogy honnan jön ez és azt sem tudom, hogy valójában mi ez, csak érzem hogy feszít. Mintha folyamatosan egy bura lenne rajtam, ami nem engedi, hogy kiszabaduljak. És milyen furcsa ez a kettősség… hát milyen jó nekem itt, ahol vagyok? Milyen jó látni azt, hogy fejlődünk. Mennyire boldog vagyok, hogy ilyen fantasztikus emberekkel élek, vagyok napi kapcsolatban. És pont ez az. A változásra, való igény csak azok kiváltsága lenne, akik elégedetlenek azzal, amijük van? Én teljesen elégedett, boldog és nem utolsó sorban hálás vagyok mindenért.
De ez a bura… Egy döntés kell! Egy döntés, hogy kiengedem. Kiengedem? Nem. Elengedem. A korlátokat. És átengedem magam a megérzéseimnek. Adott a cél, miért agyalnám túl, ha ösztönösen tudom, merre vezet az út odáig?
Eleve, mekkora ajándék már az is, hogy tudom, mit akarok. Manapság gyakori probléma… sokan nem tudják, hogy mit akarnak. Egy jó barátom pl. évek óta küszködik. Mert nem tudja, hogy mit akar, csak annyit, hogy “nem ezt”, de azért ezt sem állítaná 100%-ig biztosan. :)
Mind olyanok vagyunk, hogy azt szajkózzuk legjobban, amit magunknak kellene a leginkább megtanulnunk. Végtelenül őszinte vagyok. Igen, azért írok erről, mert ezt akarom: megtanulni végre és meglépni. Újra és újra megtenni!
