A szuperhős

Az utóbbi időben sokat gondolok a gyerekkoromra. Arra, hogy milyen volt gyereknek lenni. Hogy mennyire fontos volt a játék, a szabadság. Milyen érzés volt, leckeírás helyett az utcán lévő - akkor még hatalmasnak és mélynek tetsző - gazos árokban futni. Mást sem tettem, csak futottam, oda és vissza. Megterveztem minden egyes lépést és próbáltam mérni, hogy melyik lépést hová helyezzek ahhoz, hogy célba érjek. Merről kerüljem meg azt a kis, vad magról kelt akácfát, merjem-e átugrani azt a bogáncs bokrot.

Fogalmam sincs arról, hogy mi lenne, ha most leguggolhatnék a gyermekkori önmagamhoz és ott állnék vele, szemtől szemben. Vajon hogy nézne rám? Megismerne? Ha megtudná, hogy idősebb önmaga áll előtte, büszke lenne? Mit kérdezne tőlem? Mit kérnék tőle? 

- Szia kicsi! 

- Csókolom. - félve köszönt a szokatlanul kinéző, mégis valahonnan ismerős bácsinak.

- Jajj, ne már, nem vagyok azért én olyan öreg! Nyugodtan tegezz.

- Akkor, szia. - nem is "szia" volt, sokkal inkább egy amolyan sziszegés szerű kis zörej egy elharapot "a"-val a végén. Jellemző.

- Felkapcsolódtak a lámpák az utcán, este van, nem kellene már hazamenned? - kérdeztem atyáskodón.

- De, tudom. Haza kellene, csak még egyszer meg akarom próbálni... - mondta félig suttogva, úgy... bizalmaskodón.

- Na, hadd lássam! Aztán adj bele mindent! - mosolyogva néztem a kis gombahajú dagi kisfiút, ahogy a lengyelpiacon vásárolt szakadt cipőjében és az anyukája által varrt, susogós melegítőben rohan az árokban. Szegénykém, olyan csámpás, hogy csoda, hogy nem akadnak össze a lábai futás közben. Jesszusom, milyen bokasüllyedése van! Hát miért nem viszik el már ezt a gyereket az orthopédiára? Visszasétált hozzám, lihegve.

- Na, hogy ment? - kérdeztem.

- Néha gyosabb, néha kicsit lassabb vagyok. Ez most jó volt, de nem mindig jön ki úgy a lépés. Van, hogy megpróbálok máshová lépni, vagy más úton menni...

- ...de a végén úgyis ugyanoda érkezel? - vágtam közbe, bölcsen. 

- Igen, vagyis nem egészen. Nem is az számít. Szeretnék minél gyorsabb lenni, de van, hogy egyszerűen csak jól esik felfutni az árok oldalára, mert aztán mikor már onnan lefelé futok, sokkal gyorsabbnak érzem magam, olyannak, mint a villám.
- Ha gyorsabbnak érzed magad, akkor bizony gyorsabb is vagy! - a kicsi szeme mosolygott. A szemei olyanok voltak, mint két vékony csík, ahogy a mosolytól, az arcán lévő kis zsírpárnák megemelkedtek. Pedig azt mondják, a kövér gyerekek nem is tudnak mosolyogni.  - Ha kívánhatnál valamit, akkor mi lenne az?
- Az, hogy én lehessek az igazi Superman! - mondta pironkodva.
- Hűha! Elég hamar rávágtad. De tudod te, hogy mennyire sokat kell kiállnia egy szuperhősnek? Csak abból válhat igazi hős, aki képes akármit feláldozni, akár még az életét is, vagy akár a kínok kínját is átélni azért, hogy másokon segíthessen.
- De a szuperhősök nagyon-nagyon, nagyon-nagyon erősek és végül mindig megmenekülnek. - vágta rá, amolyan vagány félmosollyal az arcán.
- Akkor jó, nem vitatkozom. Szuperhős leszel!

Szuperhős leszek... vagyok. Nem tudok repülni, nem vagyok olyan naiv. Viszont több vagyok, mint egy madár, vagy egy repülő, vagy egy helyes arc, aki a vonat mellett rohan. Superman vagyok, de azt kívánom, bárcsak tudnék sírni, térdre rogyni vagy hazudni. Talán abszurdnak hangzik, de ne legyünk naivak, a szuperhősöknek is joguk van vérezni és joguk van álmodni...