2020.12.29.

Ismét eltelt egy év. A legutóbbi posztom óta talán jócskán több is. Amikor legutóbb írtam, az még a vírus előtt volt. Ez a mondat beillene egy zombi-apokaliptikus film első mondataiba. Akárhogy is a covid-19 járvány, önmagában is jelentős, számunkra is, annak ellenére, hogy azon szerencsések közé tartozunk, akik egyelőre nem találkoztak közvetlenül a vírussal, vagy annak hatásaival. Közvetve nyilván hat a mindennapjainkra. De ennél több gondolatot most nem szánok erre a dologra. Talán máskor. 

Most azon töprengtem, hogy miként folytassam a mondandóm. Amikor elkezdem vizsgálni a gondolataimat, gyakran szembesülök vele, hogy mennyire más vagyok, mint akkor, mikor írni kezdtem. Sok materiális gondolat jár a fejemben. Ezekkel vagyok tele. A célokkal, tervekkel, sok hogyannal. Sok már meghozott és sok rám váró döntéssel. És persze a munkával. Időről-időre rám tör a "nem haladok eléggé" érzése… ilyenkor pánikszerűen nekiugrom a dolgoknak és hajtani kezdek, pedig amúgy sem lazsálok. :) Idén sikerült megteremtenem a tőkét arra, hogy végre megvegyem az első gépem, amivel a majdani kis üzemem alapjait tehetem le. A sors közbeszólt és egy plusz bevétel hirtelen realitássá változtatott egy picivel távolabbi célt, így dönteni kellett. Telekvásárlás és építkezés, vagy a kis üzem. Picit elemeztem a kérdést, az ingatlanpiaci helyzetet és így a döntés már nem volt igazán nehéz. Hosszas keresgélés után talán most meg is van a telek, ahová majd a házunk építjük. Pontosan annyira elszigetelt, ami mindnyájunk számára tökéletes kompromisszum. Nyilván, ha csak én döntöttem volna, még “pár méterrel” közelebb mentem volna a természethez, de így sem rossz. Ezzel egyidejűleg megtaláltam az épületet, ahová a cég első irodáját rendezzük majd be. Bízom benne, hogy január első heteiben minden sikerül és úgy kezdhetjük az évet, ahogy elterveztem.

Tavaly, év vége felé rákaptam a futásra. Én, aki - teljesen őszintén - ki nem álltam a futást, rendszeresen futócipőt húzok. Nem semmi! Eleve: futócipőt! Van egy cipőm csak arra a célra, hogy fussak benne. Durva. Tavaly októberben volt egy kis “futóverseny”, ahol már - akkor másodjára - szerepeltünk családostul. A kicsikkel a 2 km-es táv volt az, amit bevállaltunk. Aztán ahogy az időeredményeket néztem, arra jutottam, mennie kellene ennél jobban. Elkezdtem tudatosan készülni az idei versenyre. Volt, hogy heti 3 x 10 km-t futottam, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam. Jött a rendszeres fartlek... tényleg komolyan vettem a dolgot, de a nyáron... állj! Visszapörgetek kicsit... A járvány okozta hírek rám is hatottak, ezért volt egy időszak, amikor brutál mennyiségű C-vitamin port fogyasztottam. Egyik futás alkalmával hirtelen vizelési ingerenciám támadt. Pontosan emlékszem, hogy hol történt és tudom, hogy még 3 km volt hátra... fényes nappal volt, szóval ezért sem akartam a város utcáin széthagyni a dolgot, hazavittem. Odaértem és engedtem, hadd jöjjön... de semmi. Még aznap (pedig már délután volt) 3 liter folyadékot megittam és lassan-lassan elkezdett megindulni a dolog. Rendbejött. Sajnos a konditermek bezárásával a súlyzós edzéseket sem csináltam rendesen egy ideig. Egyesek szerint betegnek látszottam ennek hatására :) Pedig kezdtem igazi manöken külsőt magamra venni. No, de vissza a sztorihoz... Nyáron a szüleimnél töltöttünk néhány napot. Ilyenkor, a kisfiamnak hála, minden nap horgászattal telik. Hajnalban kelünk, beugrunk a kis terepjáróba és lemegyünk a vízpartra. Egyik nap a horgászat után hazaérve megszédültem. Furcsa volt és ijesztő picit. Hirtelen vérnyomás-ingadozásnak tűnt. Annak ellenére, hogy pár pillanatig tartott, nagyon emlékezetes volt, mert nem tapasztaltam ilyet korábban. Aztán haladt tovább a nap, és végül eltettük magunkat másnapra... Hajnali egy óra lehetett, mikor hihetetlen éles fájdalomra, görcsre ébredtem. Azonnal tudtam, hogy ez bizony vesegörcs lesz. Összeállt a kép a fejemben azonnal. A korábbi "elakadás" csak felfázás, fertőzés lett volna? Valószínűleg nem. Elképhelhető, hogy a kiskanállal lapátolt C-vitamin sem tett jót, de véletlen is lehet. Akárhogy is, bizony elindult egy 4 mm-es kő a vesémből és a görcsöket az okozta, hogy megállt, megszorult és dugulást okozott a rendszerben. Adri azonnal hívta az ügyeletet, ahol bizonygatták neki, hogy "a kedves férje, biztosan csak meghúzta a derekát"... átvettem a telefont és egy "nyugodt" mondat után, már küldte is az ügyeletes orvost. 10 perc múlva már kaptam is egy injekciót, ami rendbe tett. Elmúlt a görcs... egy kis időre. 45 perc múlva már úton voltunk a kórházba. Elképesztően viccesen néztem ki. :) A járványügyi helyzet miatt, egyedül mentem be. A pultnál álltam görnyedve, nézett rám a tag, de nem nagyon tudtam beszélni. Csak átadtam neki az ambuláns lapom. Mindegy is... az éjszakát benn töltöttem, nagyon sok infúzió lefolyt, záróizom-lazítókkal (azért megúsztam rondítások nélkül), görcsoldókkal és fájdalomcsillapítókkal. Útálom a gyógyszereket. Tényleg. De ez akkor a megváltást jelentette. Az éjszakát ébren töltöttem a földön térdelve, a felsőtestem és a fejem az ágyra hajtva. 10-11 körül elengedtek. 4 mm a kő és 2 mm a hely ahol át kell férnie. Újabb nap, újabb éjszaka, újabb sürgősségi. Lehet, hogy csak a fáradtság tette, de egy - az előbbieknél sokkal durvább - görcsöm lett. Több órán keresztül próbáltam otthon "kimeditálni" magamból a fájdalmat. Sikerült is sokszor, de végül vagy fél nap után feladtam. Itt a kanapén próbáltam úgy helyezkedni, hogy Adri valahogy rám tudja adni a ruhát :D Addig "meditáltam" ugyanis, míg végül a fájdalomtól, görcstől már szinte képtelen voltam mozogni. Újabb éjszaka a sürgősségin. Nem is folytatom... hasonlóan telt, mint az előző éjszaka. A másnap is pontosan így telt. A szájon át bevett gyógyszerek egyáltalán nem hatottak, sőt... mintha a görcsoldó is fordítva működött volna. Végül a megoldást egy ilyen rezgős, világítós eszköz hozta meg, amivel helyileg tudtam szétrázni a területet, ahol az elakadás volt. Egyszercsak enyhülni kezdett a görcs és jobban lettem. Ez történt ezekben a napokban... 

De mindezen napok / órák alatt sok más dolog is történt. Talán most éreztem ezt először ilyen élesen: a fájdalomtól lehet, hogy a pillanat egy kicsit ködösebb, de a "nagy kép" sokkal tisztábbá válik. Tudom ez már-már Coelho-i magasság :) Ez a mizéria két hónap kihagyást jelentett a futásból, edzésből. Az infúzióktól begyulladt a vénám, ami önmagában 3 hetes kényszerpihenőt jelentett. Mitagadás... nem voltam jó formában. Ja... és a kőről azóta sincs "hír". Viszont jó irányt vettek a dolgok. Édesanyám, mindig azt mondja amikor az előző mondathoz hasonlóan, pozitív attitűddel nyilatkozom: Kisfiam, olyan jó természeted van. - Lehet. Bár az előbbi sztori masszívan a szenvedéseimről szólt. :)  

Azóta elseje van. Az előző pár sor csak részlet abból a - nem túlzok, ha azt mondom - több ezer sorból ami itt hever az elmúlt évekből piszkozatban, bedátumozva, ahogy a fenti sorok. Mind pontosan így kezdődik: "Ismét eltelt..."- hol egy év, hol néhány hónap. Talán egyszer meglepetésből hirtelen kiteszem az egészet és sokkolok mindenkit a bipoláris agymenés cunamimmal, az öniróniával, szarkazmussal, félreérthető, sokszor nyers, poénnak szánt megnyilvánulásokkal… de egyelőre inkább csak gyorsan írok pár szót a 2020-as évről. Sok dolog megváltozott. Történtek tragédiák, de talán áldásos dolgok is. Bízzunk, tegyük, amit tudunk de fogadjuk el azt, amin változtatni nem tudunk és adjunk hálát minden jóért, ami megadatott.