Énekeltem.

Ma énekeltem. Embereknek, színpadon. :) 

Tavaly volt az első színpadi gyakorlatom. Az énekstúdió, ahová lassan 4 éve járok, rendszeresen biztosít lehetőséget arra, hogy az ember kipróbálja magát színpadon. Alapvetően nincs bajom a szerepléssel és az énekléssel sem, viszont amikor a jelenlévők közül mindenki énekes, és profi tanárok előtt kell bemutatni egy dalt, azért az nem egy amolyan átlagos “kimegyek a színpadra és énekelek” szituáció… fejben legalábbis nem ilyen :) Az első alkalommal mindenféle borzalmat elkövettem, amit lehetett. Túlságosan előre álltam, így az arcom árnyékban volt, talán picit túl is játszottam a dolgot és állítólag riszáltam is, pedig egy lírai dalt adtam elő. Mindegy is… borzalmasnak éreztem magam. Ezúttal eldöntöttem, hogy amellett, hogy javítom a hibáimat, nem foglalkozom semmi mással, csak a dallal és azzal, amit nekem jelent. Előadóművészetről van szó. Az ember nem eshet ki a szerepéből, de most mégis… arra törekedtem, hogy addig, amíg éneklem a dalt, igenis önmagam kell legyek. Átfutott az agyamon, hogy talán elegánsabban kellene megjelenjek és - nem tudom - picit összekapnom magam a műsorra, de végül úgy döntöttem, hogy nem készülök külön ilyesmivel. Odabattyogtam, egy sima fekete kapucnis kardigánban, farmerben és sportcipőben, a hajam össze-vissza. Hatalmas élmény volt elénekelnem ezt a dalt. Ugyanezen a színpadon hallottam először egy másik énekestől és azt mondtam magamnak… woooow! Ezt egyszer megtanulom. Megtanultam… 

Amikor zenét hallgatok, szükségem van a katarzisra. Képes vagyok 600x meghallgatni egy számot, hogy újra és újra átélhessem azt, amit - akár 1-1 hang - ad a zenében. Amikor pont beletalál a lelkembe és az öröm és bánat furcsa egyvelege tör elő belőlem. Amikor futkos a hideg a karomon, ami aztán átadja a helyét valamiféle könnymeleg hőhullámnak. Bocsánat a sziruposság miatt. Szeretem ezt az érzést és ezt bátran fel is vállalom! Ugyanez az, amit az énekléssel el akarok érni. Azt szeretném, hogy aki engem hallgat is így érezzen. Ma, úgy érzem, ez sikerült. Tudom, hogy mennyire sokat kell még fejlődnöm… de nagy élmény volt ez a mai és alig várom, hogy eljöjjön az ideje annak, hogy fókuszba kerüljön nálam az éneklés! (bocsánat, a posztjaim végére általában már forr az agyam attól, hogy nem hagynak írni… most is ez van :) )

Just do it!

Ma valahogy rajtam van az írhatnék. Az elmúlt néhány napban nagyon sokat dolgoztam. Végre! Azért nyilván az azt megelőző napokat sem töltöttem tétlenül, de az amolyan “nemszeretem” munka volt. Egy akkora feladat került kilátásba - korábban már utaltam rá - ami, ha sikerül megfelelnünk az elvárásoknak, egészen új szintre emeli a kis cégünket. A múlt hetem az ezen megfelelés körüli, mindenféle ténykedéssel telt - nemszeretem. Ha túl leszünk rajta - a dolog kimenetelétől függetlenül - megírom, hogy mennyire viszontagságos is ez a "projekt". Most viszont nyugalom van, a döntésre várunk. Tehát a napokban végre az ügyfeleink dolgaival foglalkozhatok, ráadásul remekül haladok. 

Büszke vagyok. Néhány hónapja, vagy egy-másfél évvel ezelőtt csak írtam azokról a dolgokról amelyek, vagy már megvalósultak, vagy a kapujában állunk. Van néhány - elsőre jelentéktelennek tűnő - pillanat, amire azóta is emlékszem. Ezek mindig 1-1 döntés meghozatalának pillanatai. Az első, amikor 2017 január 2-án, reggel 8 körül álltam az előszobában és ahelyett, hogy indultam volna dolgozni, lerúgtam a cipőm és hanyatt feküdtem az ágyon. Feltettem magamnak a kérdéseket… “Mit akarsz? Mi kell ahhoz, hogy ezt elérd?”. Ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy saját cég kell. Vagy aztán, amikor a 17-es villamossal utaztam a Bécsi úton. Láttam az egyetemet a hegyoldalon. “Vajon megcsinálhatom még a diplomám?” - ezeket a kérdéseket nem hagyhattam válasz nélkül. Az előbbi, cégalapítással kapcsolatos dolgot úgy kezdtem, hogy már 10 percen belül 3 emberrel telefonáltam. Folyamatosan, napokon keresztül hívtam az ismerőseim és adtam tudtukra, hogy csináltam egy ügynökséget. A suliba - mivel közel dolgoztam - már másnap bementem, hogy megtudjam, van-e még esélyem arra, hogy lediplomázzak. Volt, neki is ugrottam. A mondandóm lényege ez. Ne agyalj túl sokat, keress egy célt és vágj bele! Ez az, amiben nagyon sokat változtam. Nem halogatok, hanem teszem, amit tennem kell azért, hogy elérjem, amit szeretnék.

Visszaolvasva a mondatokat, milyen céltudatosság és - mármár - sikerhajhászat jellemzi ezeket… Célok, sikerek. Pár éve, 2015-ben, mikor a sikernapon voltam megnézni Schwarzeneggert, ízlelgettem a siker szót. Láttam, az előadókon, hogy mindenkinek mást jelent a siker. Ápdét Norbiéknak egyértelműen a pénz volt a siker. Sokan vannak így manapság. Engem viszont szemernyit sem érdekel a pénz. Nagyságrendekkel több bevételért, sem áldoznám fel az időt, amit azzal tölthetek, amit szeretek… amit azokkal tölthetek, akiket szeretek (hiszek abban, hogy mindkettő az enyém lehet idővel). Akkor érzem a sikerem igazán, amikor a hétköznapjaimra gondolok. Arra, amit felépítettem… felépítettünk. A gyerekeim kiegyensúlyozottságát látva érzem, hogy sikeres vagyok, látva, hogy milyen nagyszerű kis emberek. Vagy akkor, amikor a feleségemmel este - akár egy pohár bor mellett - beszélgetünk a konyhánkban és felszabadultan ötletelünk, tervezgetünk. Mindezt azok a döntések hozták magukkal, amikről néhány sorral fentebb írtam. Sokan vannak olyanok, akik nem találtak még rá arra, amit szenvedélyesen tudnának csinálni, egy életen át akár. Milyen szerencsés vagyok! Nekem több ilyen is van, és boldog vagyok, hogy dolgozhatok ezeken. 

Konklúzió: érdemes még azelőtt belevágni, mielőtt lebeszélnéd róla magad. 

Szpesöldéj

A mai napom különleges volt. Majdnem olyan különleges, mint az első csajozásom. Emlékszem rá és tudom, nem kezdtem korán, 16 éves voltam. Berekfürdőn voltunk. Napokon át együtt a szüleimmel kamaszként… engem akkoriban pont nem érdekeltek annyira a családi programok, ezért többnyire valamelyik medence partján ücsörögtem és néztem a lányokat. Szemet vetettem egyre. Ez nem tudatos volt, hanem egy idő után megfigyeltem, hogy egyre többször keresem a szememmel, merre is van ő, Zsuzsi. Kivoltam attól, hogy képtelen vagyok odamenni. Tényleg úgy éreztem, hogy jól esik megmaradni ezen a szinten. Miért? A biztonság miatt, a sikertelenség miatti félelem által visszatartva. Aztán úgy alakult, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis odaúsztam hozzá a medencében és megszólítottam. Csak megkérdeztem simán, hogy este van-e kedve eljönni velem inni valamit és beszélgetni. Ő azt válaszolta, hogy OK, de hogy jönne a barátnője is… namondom, ez így érdekes lesz. Aztán végül ott voltam egymagam a teherrel, hirtelen a semmiből nem egy, hanem két lánnyal, akikkel azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. 

Hogy miért vonok párhuzamot a mai nap és az előbb elmesélt élmény között? Mert az érzés hasonló. Olyan terepen mozgolódom, ahol most járok először. Eljutottam odáig, hogy megkérdőjelezem, hogy egyáltalán megéri-e ezt tennem, vagy inkább tereljem magam vissza az én pályámra és lubickoljak a biztos sikerben. “Olyan kihívást szeretnék, amitől tele lesz a gatya.” Jahj… be kell látnom, hogy az áhított kihívás, nagyságrendekkel nagyobb, mint amire fel voltam készülve. 

És mi nyomaszt? Az, hogy ezt már elsőre is jól akarom csinálni.

ui.: viszont ma először vezettem elektromos autót... hatalmas élmény volt, tetszett! :) 

Shambala

-->

Nem egyszerűek a mindennapok mostanság. Milliónyi dolog van, ami kitölti a mindennapjaimat. Ha közhelyekkel akarnék élni, azt mondanám: kár hogy egy nap csak 24 órából áll. Annak ellenére, hogy látom a fejlődést és ez elképesztően lelkesít, be kell látnom, hogy egyre fáradtabb vagyok. De nem emiatt írok.

Korábban, nagyjából abban az időszakban, amikor elkezdtem ezt a blogot írni, úgy gondoltam, minden kérdésre ismerem a választ. Megdöbbentően bölcsnek érzem némely, abban az időszakban írt sorom. Egészen különleges emlékeim, élményeim vannak akkorról. Az egyik ilyen az a furcsa és megmagyarázhatatlan energia, amit előbb hosszantartó gyakorlás, majd utána már néhány másodpercnyi koncentrálás után elő tudtam hívni magamból. Olyan volt mintha valamiféle meditatív állapotban lennék. Csodálatos érzés, de ezzel egyidejűleg picit félelmetes is. Ijesztő volt az a zuhanás és kontrollvesztés, amit ebben az állapotban éreztem, ezért soha nem mertem teljesen elengedni az irányítást. Nemrég tudatosult bennem, hogy mindezeket elfelejtettem már. Az öregedés (öregedés? Bullshit!) olyan, mintha egyre csak korlátozná a képzelőerőnket, a kreativitásunkat. Mennyire ijesztő ez a felismerés! A rajongásunk gyerekkorunkban, az ahogyan képesek vagyunk a még beteljesülésre váró álmainkat belül átélni, ahogy szárnyalnak a gondolataink, ahogyan tervezünk és amit aztán kreativitásunk révén akár formába is tudunk önteni... azt hittem, ez elveszett mostanra és már nem térhet vissza. 

Tévedtem.

A hétvégén otthon voltunk a szüleimnél. Mindent átjárt a nyugalom. Biztosan tudod milyen ez, amikor ott van körülötted és benned az a megnyugtató kiegyensúlyozottság. Napoztam és közben olvastam. A könyv energiákról, rezgésekről szól, ami egy igencsak megfoghatatlannak tűnő valamicsoda. Mégis, úgy hiszem, hogy ez pontosan az az energia, amiről egy bekezdéssel korábban írtam, az a felszabadító belső energia. Ahogy olvastam és csináltam az ott leírtak szerint a gyakorlatot, felszínre hozta azt, amiről úgy gondoltam, már elfelejtettem és vissza se jön többet. Hirtelen önkénytelenül mosolyogni kezdtem, boldogságot éreztem és azt, hogy ismét a kegyeibe fogadott az a valami, ami által ismét tudom a válaszokat. 

Diplomás lettem

Nagyon rég nem írtam. Várjunk csak! Mindjárt megnézem, mikor. Április 25. és a reggeli séták. Az elmúlt 3 hónapba elég sok dolog történt. Korábban írtam a terveimről. Az egyik ilyen a diploma megszerzése volt. Nem volt semmi! Minden lépés, ami a dipoma megszerzéséhez vitt közelebb, hogy is mondjam… viszontagságos volt. Az jelentkezési határidő utolsó napján jelentkeztem a nyelvvizsgára. Két héttel a vizsgám előtt befizettem a vizsgadíjat… kiderült, hogy a fizetési határidő a jelentkezési határidővel egyidőben van. Erről, a jelentkezési folyamatban egy PDF-ben letölthető szabályzat egyik fejezetének, egyik alpontjának egy sora tájékoztat. Akárhogy is, miután felhívtam mindenkit, akit lehetett, elintézték, hogy vizsgázhassak. Ezután következett a szakdolgozatomhoz szükséges mérések elvégzése, ahol 2 hét egyeztetés után sikerült időpontot találni, amit aztán elnapolt a tanárúr, és miután összejött a találka kiderült, hogy nincs is alkalmas eszköz a karon arra, hogy elvégezzük a mérést. Sok-sok telefonálás után sikerült találnom egy helyet, ahol meg tudtam csinálni a méréseket végül. Aztán heteken keresztül próbáltam elérni a konzulensem, akit a leadás hetében sikerült elkapnom végül. A leadási határidő napján együtt fejeztük be a diplomamunkám, amin az utolsó simításokat a deadline előtt fél órával fejeztem be (23:30-kor). A rendszer nem engedett beléni… e-mail hegyeket küldtem mindenkinek és megdöbbenésemre negyed órával az első "segélykérő e-mail" után, sikerült feltöltenem. Majd Piran tengerpartján üldögélve kaptam egy e-mailt a konzulensemtől, hogy ne felejtsem el bevinni magammal CD-n a diplomamunkám az államvizsgára, mert azzal még lógok. "Nyaralás alatt nem foglalkozom ezzel, úgyis van még időm…" Két nap múlva értünk haza, szombati napon. Írtam is a konzulensek, hogy viszem, de nem kaptam e-mailt az előkészítőről, amit július végére ígértek. Jött a válasz: "Az két hete volt, holnapután államvizsga." WTF??? Kiderült, hogy egy adminisztrációs hiba miatt nem voltam a jelentkezők listáján, ezért értesítéseket sem kaptam az időpontokról. Hm… két napom van úgy, hogy nem is biztos, hogy egyáltalán mehetek államvizsgára. A tételsorom megvolt, de egyetlen kidolgozott tételem sem. OKOK, nem voltam a listán, tudnom kellett volna ettől függetlenül, hogy mikor van a vizsga… a bűnöm kétségtelen. Fél óra alatt sikerült megszereznem a kidolgozott tételeket. És egy nappal az államvizsgák előtt sikerült elintéznem, hogy mehessek vizsgázni. Megoldották, hogy a szerdai napi vizsgákon adhassak számot a tudásomról. (Juhú… megdupláztuk a felkészülési időm). Innentől kezdve gyakorlatilag a rendelkezésemre álló nagyjából 2 napot végigtanultam. Én voltam az első vizsgázó aznap. A diplomamunkám témája saját, így a védés sima ügy volt, élvezték a tanárok, éreztem rajtuk és persze én is. Örültem, de fogalmam sem volt, hogy a tételeket (101 tétel összesen) hogyan sikerült magamévá tennem a megelőző két napban. Olyan tételt húztam, ami nem volt a legjobb, de megdöbbenésemre 3db A4-es lapot írtam tele a vázlatommal. Tudtam! 4-esre vizsgáztam, amit lerontott a 12-13(!) évvel korábban szerzett 2-es szigorlatom. Nem baj… a lényeg, hogy diploma: pipa. Nagyon örültem. Egyfelől nagyszerű érzés az, hogy azt a támogatást, amit a szüleimtől kaptam, hogy főiskolára jöhettem, ezzel végül meghálálhattam, másrészről megerősített abban, hogy képes vagyok véghezvinni, amit csak szeretnék. Közben a céggel kapcsolatos céljaim megvalósulása is közelebb került. Minden, amit korábban leírtam, megtörténik, valósággá válik. 

Agymenés

Álmos vagyok. Még csak este 8, de már majd leragad a szemem. Az utóbbi időben sétálok reggelente. Mikor még mindenki alszik, kimegyek és teszek pár kört a közeli parkban. Van ott egy futópálya. Én csak sétálok, körbe-körbe. Élvezem a monotonitását. Szeretem számolni a lépéseket és közben gondolkodni a dolgok linearitásán. Figyelem, hogy az árnyék, amit egy fa vet a pálya szélére, hogyan vándorol körről-körre. Számolok és megpróbálok előre és hátrafelé is számolni egyszerre. (WTF?) Megpróbálom egymás mellé képzelni a két számlálót, ahogy a lépéseim, az egyikhez hozzáadnak, a másikhoz pedig elvesznek. Nem tudom, mióta van így, de jól esik leírnom azokat a rutinszerű gondolatokat, amik hozzám tartoznak. Ez is egy ilyen. Rutinszerűségük miatt szinte nem is érzékelem őket, de ha leírom, szembesülök velük. Sokat töprengek a szabályokon. Azon, hogy mennyire hivatottak a szabályok és azok beépítése az elménkbe, sztenderd keretek közé szorítani az életünket. Sokszor kapom magam lázadáson. Mindig ilyen voltam. Mikor először megkaptam egy munkahelyen, hogy nem vagyok szabálykövető, már-már sértésnek éreztem. Pedig, nem volt az, sőt. Vannak alapvető szabályok, amiket magaménak érzek. Szükség van szabályokra, szükség van korlátokra, ismernünk is kell ezeket, de úgy érzem, nem szabadna minden szabályt törvényszerűség, alapigazság szintre emelünk és hagyni hogy a kreativitásunk, játékosságunk, fejlődésünk elé gátat emeljen. Miénk a lehetőség, sőt, feladatunk, hogy időről-időre minden szabály végére, a pont helyére kérdőjelet tegyünk… legalább csak egy kis időre.

Mi történik velem???