Aktuális

Nagyon rég nem csináltam ilyet, vagy talán még egyáltalán nem is. Itthon vagyok a házban, ahol felnőttem, a régi ágyamban és most innen írok. Furcsa, met nehezen találom a betúket egyelőre. Mellettem a kedvesem édesen szuszog, már alszik lassan. Odakint elképesztő szél fúj, nagy vihar van, megérkezett Szibériából a front, amit jósoltak. Valahogy most nehezen tudok aludni… ennek az egésznek a furcsasága, amire az első mondatban utaltam, az íráshoz számomra szokatlan könyezet. 

Nagyon pörög az agyam mostanában. Már az előző pár posztnál is érezhető volt, hogy nem azok a dolgok foglalkoztatnak elsősorban, amik korábban. Najó, ez így nem teljesen igaz. Sokkal inkább a magaménak tudom azokat a gondolatokat, amiket akkor írtam. Pörgök. Ha minden jól alakul, akkor a jövő héten át tudom adni az első két megrendelésre készült világításom. Hát nem nagyszerű? Néhány éve a zuhany alatt gondolkoztam - valahogy az az egyik olyan része a mindennapoknak, ahol és amikor az ember nyugodtan el tud lenni a gondolataival - mi lenne ha gyártanék végre egy olyan minőségű terméket, amit még nem csinált senki. Remélem sikeres lesz a fogadtatása! Az elkövetkezendő pár hónap nagyon sűrű lesz. Be kell fejezzem a diplomamunkám, amit az előző félévben csak 80%-ig sikerült, április elején vár rám egy felsőfokú angol nyelvvizsga és az államvizsga. Itt vannak a kis ügynökségünk ügyfelei, a lassan-lassan beinduló akvarisztikai brendem építése és egyre közelebb a döntés, hogy eladjuk a lakásunkat és elköltözünk végre. Izgalmas időszak lesz, az biztos. 

Nagyon hálás vagyok. Minden, amiről a napjaim szólnak kedves számomra. Nemrég, az egyik délelőtt az M0-áson tartottam hazafelé az egyik ügyféltől. Azon töprengtem, hogy ha hazaérek mi mindent kell még csinálom, tudok-e esetleg előbb menni valamelyik gyerkőcért… aztán egyszercsak belémhasított az érzés: boldog vagyok és szabad!

A főszereplő

Az előbb már majdnem elaludtam, de egyszercsak kipattantam az ágyból, mert úgy éreztem, írnom kell. Ezt nem valami “hűha” effektus idézte elő, hanem ez csak egy amolyan általános, “kedvem támadt írni” dolog.

Ma napközben többször is belémhasított egy furcsa érzés. Egy-egy pillanatig tart. Olyan, mint mikor az ember álmodik valami jót, vagy olyat, aminek fontos üzenete van, aztán mikor felébred, elfelejti. Erőlködik, de nem akar visszajönni. Na. Most így vagyok ezzel az érzéssel én is. Szeretném felidézni, mert tudom, hogy fontos.
Nézem a kezem, ahogy gépelek és ahogy a monitor fényében az árnyékot vetnek az erek a kézfejemen. Végiggondolom, hogy minden egyes sejtem él és önállóan, végzi a dolgát. Alakot ölt általuk a testem. Így rendeződtek, de vajon miért (mert nem eszem rendesen már hetek óta :))? Aztán itt vannak a gondolataim. Ki hoz döntést arról, hogy mire gondoljak éppen? Enyém a szabadság, hogy bármire gondolhassak, de végül aztán, amikor megtörténik és látom a képet, miért az jön, miért azt látom, amit? Amikor elterelem a gondolatom valamiről, min múlik, hogy mi lesz az első kép? Próbaképp itt a fekete macsak és az elefánt. Előbb az egyikre, aztán a másikra gondolok, ahogy te is. Aztán, mi a következő?  

Nem olvasok eleget. Holnap elkezdek egy újabb könyvet. Talán segít kiszélesíteni a látóköröm. Amit egyébként nem gondolnék szűknek, de hátha megkapom a hasonló kérdéseimre a választ, vagy legalább irányba tesz. 

Korábban csináltam egy személyiségtesztet. Elgondolkodtatott. Vajon tényleg azt mutatja, hogy milyen vagyok? Vagy inkább azt amilyen szeretnék lenni. Ezek a tesztek kérdéseken alapulnak. Ilyeneken, mint: “Kellemetlennek érzi, hogy bemutatkozzon másoknak?” vagy “Gyakran annyira elvész a gondolataiban, hogy figyelmen kívül hagyja a környezetét, vagy megfeledkezik róla.” egy 7 pontos skálán 1 a “teljesen egyetértek” és 7, a “nem értek egyet” (utóbbi kérdésre 1-et adtam magamnak, van önkritikám. Nagyon idegesítő tudok lenni emiatt sokak szemében ;) - itt a teszt: https://www.16personalities.com/hu/ingyenes-szem%C3%A9lyis%C3%A9gteszt) 

Megcsináltam egyszer korábban, aztán úgy alakult, hogy most hétvégén is. Simán úgy gondoltam, hogy most mást ad ki, de nem. ENFJ vagyok. Mikor először olvastam, hogy “főszereplő”, mondom “Hűha!” (úgy látszik, hogy mégiscsak van “hűha” ebben a posztban :) ) 

“Bármit is csinálsz most, az hullámokat kelt és mindenkire hat. A testtartásod árulkodhat boldogságról vagy aggodalomról. Leheleted áraszthat szeretetet vagy eltöltheti az egész szobát búskomorsággal. Pillantásod örömet éleszthet. Szavaid szabadságvágyat ébreszthetnek. Minden tetted képes arra, hogy megnyissa az emberek szívét és tudatát.”

David Deida

Egy csomó dologgal nem értek egyet. Morfondíroznék még ezen, de rájöttem, hogy már megint csak a kurzor villog… Elteszem magam.

A bura

Ha új poszt, akkor “már megint nem tudok aludni” este, éjszaka van. A monitor fényétől most hiába is nézek az ablakok felé, csak a nagy sötétséget látom. Meglepő, de az órám a csuklómon maradt. Lefekvés előtt mindig leveszem. Levettem. Nagy a csönd. Csak a gombok hajgját hallani, ahogy gépelek.

Most egy pillanatra hagytam villogni a kurzort, ahogy a monitort bámultam, egyszercsak elkzdtem hallani az óra kegyegését az előszobából. A kurzor olyan 1.2 másodpercenként villanhat föl… saccoltam. 

Elalvás előtt általában sokat beszélgetünk Adrival. Furcsa, de sok nap olyan, mint anno, amikor nálunk aludhatott valamelyik barátom. Általában olyankor sosem volt kedvünk alduni. Jól esett a lehető legváltozatosabb témákról beszélgetni. Namost nálunk viszonylag gyakran van ilyen.. Legtöbbször bármikor tör ránk, mint most. :) Ezúttal, a beszélgetésünk alkalmával megfogalmazódott bennem valami. Jó, ez nem annyira újkeletű dolog nálam, de most mégis olyan szemszögből vizsgáltam ezt, ahogy eddig még nem. Elképzeltem, ahogy a családom és én, eladunk mindent, amink van és  elköltözünk egy szigetre. Fehérhomokos tengerpart (nem tudom, tudtátok-e de a fehérhomok, nagy része nem más, mint papagájhal ürülék, de végülis ki nem…) elképzeltem, ahogy bokáig érő vízben egy sima szuronnyal napi több kiló halat fogok ki és ezt mondjuk némi kókusszal feldobva megsütöm. Az most teljesen mindegy, hogy passzol-e a kókusz a hal ízéhez… nekem külön-külön bejön, akkor együtt sem lehet rossz. Az ott fellelhető növényekből építünk egy szép házat és nem teszünk mást, csak élünk, élvezzük az életet, a bolygónk csodálatos szépségét és kényelmét. Aztán valahogy belémhasított, hogy ez nekem valahogy mégsem lenne elég. Ülnék a tengerparton, élvezném a naplemente nyújtotta látványt, de ugyanazt érezném, mint most. Ki kell törnöm. Ki kell szabadulnom. Annyira sok dolog van, amit a világnak adni szeretnék. Magam sem értem, hogy honnan jön ez és azt sem tudom, hogy valójában mi ez, csak érzem hogy feszít. Mintha folyamatosan egy bura lenne rajtam, ami nem engedi, hogy kiszabaduljak. És milyen furcsa ez a kettősség… hát milyen jó nekem itt, ahol vagyok? Milyen jó látni azt, hogy fejlődünk. Mennyire boldog vagyok, hogy ilyen fantasztikus emberekkel élek, vagyok napi kapcsolatban. És pont ez az. A változásra, való igény csak azok kiváltsága lenne, akik elégedetlenek azzal, amijük van? Én teljesen elégedett, boldog és nem utolsó sorban hálás vagyok mindenért. 

De ez a bura… Egy döntés kell! Egy döntés, hogy kiengedem. Kiengedem? Nem. Elengedem. A korlátokat. És átengedem magam a megérzéseimnek. Adott a cél, miért agyalnám túl, ha ösztönösen tudom, merre vezet az út odáig? 

Eleve, mekkora ajándék már az is, hogy tudom, mit akarok. Manapság gyakori probléma… sokan nem tudják, hogy mit akarnak. Egy jó barátom pl. évek óta küszködik. Mert nem tudja, hogy mit akar, csak annyit, hogy “nem ezt”, de azért ezt sem állítaná 100%-ig biztosan. :)  

Mind olyanok vagyunk, hogy azt szajkózzuk legjobban, amit magunknak kellene a leginkább megtanulnunk. Végtelenül őszinte vagyok. Igen, azért írok erről, mert ezt akarom: megtanulni végre és meglépni. Újra és újra megtenni!

"Maszk" :)

Karácsony van. 2017. Az imént a VH1 csatorna ment a tévében, egy olyan műsorblokkal ahol ki kell találni, hogy az éppen játszott videóklipp melyik évben készült. Döbbenet, 1998-as számok, lassan 20 évesek. Belegondolni is furcsa, mert 98 óta, meg úgy általában véve sem érzem, hogy öregednék. Viszont csak eltelt azóta 19 év. Az az év volt, az amikor elkezdtem komolyan venni az edzéseket. Akkor még VHS-en megvolt a Scitec nutrition által kiadott videókazetta... hm... azt hiszem, muscleworld volt a címe és az akkori – még igen erőteljesen naturál (vagy annak mondott) – versenyek hátterébe engedett betekintést. Tehát akkor kezdett az életem részévé válni az edzés. Emlékszem, hogy liter szám vedeltem a tejet, mert köztudott, hogy milyen sok fehérje van benne. Erős akartam lenni és nagy. Minden ekörül forgott. Sok olyan eset van, amikor csakúgy elkezdek írni és végül nem teszem közzé, hanem egyszerűen csak törlöm az egészet. Egyszerűen nem látom értelmét annak, hogy úgy írjak és tegyek közzé valamit, hogy az ne adjon semmi újat. Még ha néha ugyanazokat a következtetéseket vonom is le, minél többi irányból tudom megközelíteni azt, az már tök jó. Mindegy is. 

Lassan megint rákapok az olvasásra. Hamarosan a végére érek Ashlee Vance könyvének, amit Elon Muskról írt. Ezidáig simán azt hittem, hogy egy újságíró nőről van szó, de kiderült számomra hogy nem, ő bizony egy pasi. Nem mintha változtatna bármin is. Nem saját gondolat, de talán sokszor olyan könyvet sodor az ember útjába a sors, amilyenre épp szüksége van. Nemrég, amikoris eldöntöttem, hogy kezdeni akarok valami hasznosat magammal, már ott volt ez a könyv a polcon, mégis később kezdtem csak el olvasni. Szóval, a végére érek. Ami nálam nagy szó. Mindig jön valami, ami fontosabb, mint az éppen aktuális könyv és akkor általában abbamarad az olvasás míg végül el nem száll az érdeklődés teljesen. Hogy mivel is támogat engem ez a könyv, vagy mit adott, amit benne olvastam? Valami olyasmit kaptam általa, mint amit a korábban már linkelt pale blue dot című youtube videótól. Abban Carl Sagan elméleti fizikus gondolatai voltak, amit a Voyager-1 űrszonda által visszaküldött fotó kapcsán írt / mondott. Ott látszik egy parányi kék pötty a Szaturnusz gyűrűi alatt. Na. Szóval, hogy azok vagyunk mi. És nem csak mi, hanem minden egyes ember, aki valaha létezett. Mindenki akit valaha szerettünk. Minden. Segít látni azt, hogy mennyire parányiak vagyunk, egyúttal segít egy picit objektívebben látni a félelmeinket is. A kockázatot, amit vállalunk adott esetben. Sokat segít abban, hogy azt tegyem, ami helyes és szükségszerű. Musk személye, illetve a történetek, amiket a könyv leír egy picit más módon sugallják ezt. Sok olyan tulajdonsága van a személyiségének, amivel teljes mértékben azonosulni tudok. Néhány dologban még hasonlítunk is talán. A világot szeretné megváltoztatni (ez pont nem olyan). Ez így nem helyes, mert a világot nem kell megváltoztatni. Azt, ahogyan az ember a világra tekint és hová helyezni saját magát ebben az egészben... na, annak már lehet értelme. A SpaceX-nek és Teslának is ez a legfőbb érdeme. Világmegváltónak is nevezhető az autóipar átformálása, vagy az hogy elérhetővé teszi az űrutazást (amivel nyilván távolabbi cél az, hogy az emberi faj több bolygón is megvethesse a lábát) de valójában a látásmódunkat változtatta meg.

Jelenleg minden hosszabb távú célom olyan, amiről – ha akarnám – nagyon hamar le tudnám magam beszélni. Sokkal kényelmesebb lenne nem beleugrani ezekbe, de legalább választhatnék könnyebbet, egyszerűbbet, ahol szinte garantált a siker, nem? Most, hogy belegondolok, szinte hívogat a „biztonság”, mint egy puha, meleg takaró. Egyáltalán nem akarom a kemény, sikerhajhászó valaki látszatát kelteni, mert cseppet sem vagyok ilyen. Csupán ebben is igyekszem a helyes utat választani a könnyű helyett. 

-->

A földhözragadt, hétköznapi poszt

Lassacskán vége a 2017-es évnek. Hát, ez nem volt semmi! Tavaly ilyenkor – durva belegondolni, hogy már egy éve volt – néhány napon át tartó komoly hasi görcsöktől szenvedtem. Emiatt végre meghoztam egy rakás döntést, egyúttal kitűztem egy csomó célt, amiket szépen lassan elkezdtem megvalósítani. Teljesen őszinte leszek: fogalmam sem volt arról, hogy hogyan fogom elérni ezeket, csak vízióim voltak arról, hogy hová akarok eljutni, mit mikorra akarok elérni. Féltem. Tele voltam kétségekkel. „Jó lesz ez így?” vagy „Tényleg képes leszek erre?” de ott volt a „Felelőtlen vagyok?”. Végül azért mégiscsak jó lett. A felelősség pedig? Hm... Jelenleg is egy olyan döntésen vagyok túl, aminek a kimenetelét még nem látom át tisztán. Csak azt tudom, hogy minden további cél eléréséhez ez szükséges. Az első cégem megvásárlására tettem le egy foglalót. Májusban, amikor eldöntöttem, hogy főállású vállalkozó leszek, elterveztem, hogy a januárt már egy Kft-vel kezdem és az első hónapban felhajtom az első olyan szerződést / megnyerem az első olyan pályázatot, ami megalapozza számunkra a fejlődést. Rohadtul félelmetes és nagyon-nagyon kívül esik ez a komfortzónámon.

http://adwe.hu - nem tudom, hogy szükség lesz-e még arra, hogy átállítsam a timert, ami kint van az oldalon ;). A jelenlegi 10-12 állandó ügyfél lassan-lassan stabil alapot teremt arra, hogy nyissunk a nagyobbak irányába. Most folyamatosan olyan gondolatok futnak át az agyamon, hogy vajon lehetek-e ennyire őszinte. Merhetem-e bevallani magamnak, hogy félek ettől az egésztől? De azt hiszem, igen. Merek. J Máris mosolyogni kezdtem, mert tisztában vagyok azzal, hogy bizony, vannak olyan napok, amikor minden picit borúsabb, mint amilyen valójában. Nézőpont kérdése, ugye?

Nyárvégi

Már csak néhány nap van hátra a nyárból. Ez a nyár olyan volt, mint a nagy dolgok születését megelőző csöndes nyugalom. A nyugalom talán egy kicsit erős kifejezés, sok valódi pihenés nem volt benne. Minden perce csodálatos volt, de már várom, hogy belevethessem végre magam az építkezésbe.

Néha visszaolvasom azokat a gondolatokat, amiket korábban leírtam. Egészen viccesnek és ömlengősnek tűnnek a soraim. „Jézus, hogy írhattam ilyet” – mondom magamnak nem egyszer. Aztán vannak olyan gondolatok, amiket újra magamévá kellene hogy tegyek és hallgatnom kéne, a majd’ 10 évvel fiatalabb önmagamra. „Keress egy célt!” írtam valamikor. Cél kell. Az elmúlt néhány évem sem volt céltalan, de idén valami mégis megváltozott. Nemrég írtam arról, hogy ideje megszabadulni végre azoktól a dolgoktól, amik gúzsba kötnek. Írtam egy gondolatot az énektanáromról, akiben nemrég érett meg a gondolat arra, hogy elindítsa a karrierjét (apropó, hétfőn debütál az első számuk, tessék szurkolni a sikeréért „DL wens” a formáció neve). Korábban, némi indulattól vezérelve írtam, hogy „Mire várnak?” azok akik nem lépnek végre. Bizonyos döntésekhez, még ha minden körülmény adott is, meg kell érni. Annak ellenére, hogy ezeket akkor leírtam, eltelt néhány hónap, mire én is lépni tudtam. Ahogy megtettem, szinte rögtön elkezdett kitisztulni a fejemben a cél. Rájöttem, hogy kivé akarok válni és mi az, amit el akarok érni. Februárban diplomázom. Környezetmérnök leszek. Annak idején, amikor szakosodni kellett, csupán azért választottam ezt a szakirányt, mert édesapám három diplomájából az egyik ilyen, környezetmérnöki. Mostanra viszont úgy érzem, hogy talán a hivatásommá válhat az, hogy amit tudok és amit még megtanulok, azzal majd az emberiséget szolgáljam, tehessek mindannyiunk jövőjéért. Nagy tervek, ugye? Néha engem is marhára megijeszt. És nem csak ez, hanem sok olyan dolog, amiről már tudok és amivel még meg kell birkóznom addig. De tudjátok mit? Megcsinálom. Ez nem holmiféle önszuggesszió. Tisztában vagyok azzal, hogy ha mindent megteszek, akkor sikerülni fog. 

Mióta nincs főállásom, nem csak a nagyratörő terveken való munkára vagy a pénzkeresésre jut időm, hanem legfőképp a családomra. Az elmúlt 3 hónapban többet lehettem velük, mint eddig bármikor. Fantasztikusak és el sem tudom mondani mennyire boldoggá tesz az, hogy bármikor ott lehetek velük, amikor szükség van rám!

A 34. 27. Születésnapomra a következőt kaptam:

Tudom, egy igazi ripacs vagyok, hogy kiteszem. Ha mindez tényleg igaz, akkor az az ember vagyok, aki lenni szeretnék. Nyilván 34 negatív tulajdonságot sokkal könnyebb lett volna összeszedni :)

Nem lehet mindig ilyen szupernek lenni :) Nálunk nem ciki gyengének lenni, kiborulni dolgokon – pl. Azon hogy a héten csak 6 napot jutottunk le horgászni (sose gondoltam, de Beni úgy rákapott, hogy rendszeresen járunk - szerintem betegesen sokszor :) ) – vagy azon, hogy már megint nincs meg „Makika” (Rebus kis plüssfigurája, amit rendre elhagy valahol). Mi mind tudjuk, hogy bármelyikünknek lehetnek nehéz napjai, hetei, hónapjai akár, ott akarunk lenni mindig és tenni, nem csak akkor, amikor minden olyan, mint egy tündérmese. Legalább akkora önzés az, ha megtagadjuk a szeretteinktől, hogy mellettünk legyenek, amikor szükségünk van rájuk, mint az, amikor az örömünket akarjuk megtartani magunknak. Utálnám, ha megfosztanának annak lehetőségétől, hogy segíthessek annak, akit szeretek. És ha nem így lenne? Az mit jelentene? Másrészről pedig, ha nem venném észre hogy baj van, úgy érezném, totálisan kudarcot vallottam. Szóval néha azért jöjjön ki aminek ki kell! :)  

x

Elfogadás és hála

Tegnap egy barátom rám írt. Nem beszéltünk már vagy egy éve. Elmesélte, hogy novemberben szakított vele a barátnője. Pár éve, a 30. születésnapján beszédet mondott arról, hogy egy évtizeddel korábban, mennyire máshogyan képzelte magát 30 éves korára. Úgy gondolta, hogy mire a harmadik x-et betölti már férj lesz és büszke apuka. Az akkori mondataiban is érezhető volt némi csalódottság.

Most 34 éves. Hosszasan beszélgettünk arról, hogy mi és hogyan alakult a kapcsolatukban és mi vezetett idáig. Mindannyian átesünk ezen életünk során, legalább egyszer, többen vannak(vagyunk) akik többször is. Az a kínzó mardosó érzés, ami egyszerre nyom össze és feszít belülről, hogy már nincs az, ami volt. Amikor egyre kétségbeesettebben rohansz valami elől, de hiába, mert minél jobban rohansz annál előbb ér utol. A felfoghatatlan tehetetlenség, amikor azt kívánod, szűnne meg minden és mindenki, mert akkor talán a fájdalom is vele együtt szűnne. A fájdalom viszont többnyire abból a feszültségből táplálkozik, amit az elfogadás hiánya okoz. Az, hogy belül küszködsz, nem akarod elfogadni és ezért nem is akarsz igazán továbblépni. Rabjává váltál a fájdalmadnak, és ez irányít. Nem vagy önmagad.

Pici apró döntéseken múlik, hogy ez az egész megszűnjön. Gyakorold az elfogadást és adj hálát mindazért a szépért, amit átélhettél. Próbálj meg a jelenre fókuszálni. Örülj egy picit valaminek. Én pl. ma annak örültem, hogy mikor meglöktem a táskámmal a mellettem állót a HÉV-en, elnézést kértem, mire ő rám mosolygott. Tök jól esett! Bármilyen mélyen is vagy, nézz bele a tükörbe, mosolyogj rá arra a személyre, akit ott látsz és jelentsd kis: "Elfogadtam ami történt és hálás vagyok."

Na és ez vajon azt jelenti, hogy nem változtathatsz? Beletörődést jelent? Megalkuvást? Ez utóbbi két fogalom, vajon mindig negatív?  A legkevésbé sem. Az elfogadás valódi hiánya tölti meg negatív tartalommal. Azon kell változtass, ahogyan a helyzet hat rád és az életedre. Küzdj és tegyél bátran. Küldj neki virágot, vagy küldj neki egy dalt, amit szeret. Tudasd vele, hogy "Hé, tök mindegy, mi lesz, nem kell megváltoztatni a döntésed, de én szeretlek és adni akarok!" és ezt pontosan addig csináld, ameddig mindkettőtök számára ez valóban ad. Tegyél boldogan, úgy ahogyan az a lényedből fakad és ne az indulataidtól vagy a fájdalmadtól vezérelve. És nyugodtan, békében tudd elengedni, amikor el kell.
Légy felszabadult és örülj a kis dolgoknak. Emlékszem, napokig boldogság járt át, mikor P. Esztert láthattam az utcán. (Mikor megláttam, általában remegtem, mint egy nyárfalevél :)) pedig fényévekre voltam még attól is, hogy egyáltalán észrevegyen.

Jó volna valami összegzést írni ehhez, de nem kevesebb, mint 3 olyan félig megírt poszt van a blog piszkozatai között, aminek a címe "Elfogadás és hála". Szóval összegzés majd máskor.
Mindent bele, tessék örülni, tenni és felszabadulni! :)