A földhözragadt, hétköznapi poszt

Lassacskán vége a 2017-es évnek. Hát, ez nem volt semmi! Tavaly ilyenkor – durva belegondolni, hogy már egy éve volt – néhány napon át tartó komoly hasi görcsöktől szenvedtem. Emiatt végre meghoztam egy rakás döntést, egyúttal kitűztem egy csomó célt, amiket szépen lassan elkezdtem megvalósítani. Teljesen őszinte leszek: fogalmam sem volt arról, hogy hogyan fogom elérni ezeket, csak vízióim voltak arról, hogy hová akarok eljutni, mit mikorra akarok elérni. Féltem. Tele voltam kétségekkel. „Jó lesz ez így?” vagy „Tényleg képes leszek erre?” de ott volt a „Felelőtlen vagyok?”. Végül azért mégiscsak jó lett. A felelősség pedig? Hm... Jelenleg is egy olyan döntésen vagyok túl, aminek a kimenetelét még nem látom át tisztán. Csak azt tudom, hogy minden további cél eléréséhez ez szükséges. Az első cégem megvásárlására tettem le egy foglalót. Májusban, amikor eldöntöttem, hogy főállású vállalkozó leszek, elterveztem, hogy a januárt már egy Kft-vel kezdem és az első hónapban felhajtom az első olyan szerződést / megnyerem az első olyan pályázatot, ami megalapozza számunkra a fejlődést. Rohadtul félelmetes és nagyon-nagyon kívül esik ez a komfortzónámon.

http://adwe.hu - nem tudom, hogy szükség lesz-e még arra, hogy átállítsam a timert, ami kint van az oldalon ;). A jelenlegi 10-12 állandó ügyfél lassan-lassan stabil alapot teremt arra, hogy nyissunk a nagyobbak irányába. Most folyamatosan olyan gondolatok futnak át az agyamon, hogy vajon lehetek-e ennyire őszinte. Merhetem-e bevallani magamnak, hogy félek ettől az egésztől? De azt hiszem, igen. Merek. J Máris mosolyogni kezdtem, mert tisztában vagyok azzal, hogy bizony, vannak olyan napok, amikor minden picit borúsabb, mint amilyen valójában. Nézőpont kérdése, ugye?

Nyárvégi

Már csak néhány nap van hátra a nyárból. Ez a nyár olyan volt, mint a nagy dolgok születését megelőző csöndes nyugalom. A nyugalom talán egy kicsit erős kifejezés, sok valódi pihenés nem volt benne. Minden perce csodálatos volt, de már várom, hogy belevethessem végre magam az építkezésbe.

Néha visszaolvasom azokat a gondolatokat, amiket korábban leírtam. Egészen viccesnek és ömlengősnek tűnnek a soraim. „Jézus, hogy írhattam ilyet” – mondom magamnak nem egyszer. Aztán vannak olyan gondolatok, amiket újra magamévá kellene hogy tegyek és hallgatnom kéne, a majd’ 10 évvel fiatalabb önmagamra. „Keress egy célt!” írtam valamikor. Cél kell. Az elmúlt néhány évem sem volt céltalan, de idén valami mégis megváltozott. Nemrég írtam arról, hogy ideje megszabadulni végre azoktól a dolgoktól, amik gúzsba kötnek. Írtam egy gondolatot az énektanáromról, akiben nemrég érett meg a gondolat arra, hogy elindítsa a karrierjét (apropó, hétfőn debütál az első számuk, tessék szurkolni a sikeréért „DL wens” a formáció neve). Korábban, némi indulattól vezérelve írtam, hogy „Mire várnak?” azok akik nem lépnek végre. Bizonyos döntésekhez, még ha minden körülmény adott is, meg kell érni. Annak ellenére, hogy ezeket akkor leírtam, eltelt néhány hónap, mire én is lépni tudtam. Ahogy megtettem, szinte rögtön elkezdett kitisztulni a fejemben a cél. Rájöttem, hogy kivé akarok válni és mi az, amit el akarok érni. Februárban diplomázom. Környezetmérnök leszek. Annak idején, amikor szakosodni kellett, csupán azért választottam ezt a szakirányt, mert édesapám három diplomájából az egyik ilyen, környezetmérnöki. Mostanra viszont úgy érzem, hogy talán a hivatásommá válhat az, hogy amit tudok és amit még megtanulok, azzal majd az emberiséget szolgáljam, tehessek mindannyiunk jövőjéért. Nagy tervek, ugye? Néha engem is marhára megijeszt. És nem csak ez, hanem sok olyan dolog, amiről már tudok és amivel még meg kell birkóznom addig. De tudjátok mit? Megcsinálom. Ez nem holmiféle önszuggesszió. Tisztában vagyok azzal, hogy ha mindent megteszek, akkor sikerülni fog. 

Mióta nincs főállásom, nem csak a nagyratörő terveken való munkára vagy a pénzkeresésre jut időm, hanem legfőképp a családomra. Az elmúlt 3 hónapban többet lehettem velük, mint eddig bármikor. Fantasztikusak és el sem tudom mondani mennyire boldoggá tesz az, hogy bármikor ott lehetek velük, amikor szükség van rám!

A 34. 27. Születésnapomra a következőt kaptam:

Tudom, egy igazi ripacs vagyok, hogy kiteszem. Ha mindez tényleg igaz, akkor az az ember vagyok, aki lenni szeretnék. Nyilván 34 negatív tulajdonságot sokkal könnyebb lett volna összeszedni :)

Nem lehet mindig ilyen szupernek lenni :) Nálunk nem ciki gyengének lenni, kiborulni dolgokon – pl. Azon hogy a héten csak 6 napot jutottunk le horgászni (sose gondoltam, de Beni úgy rákapott, hogy rendszeresen járunk - szerintem betegesen sokszor :) ) – vagy azon, hogy már megint nincs meg „Makika” (Rebus kis plüssfigurája, amit rendre elhagy valahol). Mi mind tudjuk, hogy bármelyikünknek lehetnek nehéz napjai, hetei, hónapjai akár, ott akarunk lenni mindig és tenni, nem csak akkor, amikor minden olyan, mint egy tündérmese. Legalább akkora önzés az, ha megtagadjuk a szeretteinktől, hogy mellettünk legyenek, amikor szükségünk van rájuk, mint az, amikor az örömünket akarjuk megtartani magunknak. Utálnám, ha megfosztanának annak lehetőségétől, hogy segíthessek annak, akit szeretek. És ha nem így lenne? Az mit jelentene? Másrészről pedig, ha nem venném észre hogy baj van, úgy érezném, totálisan kudarcot vallottam. Szóval néha azért jöjjön ki aminek ki kell! :)  

x

Elfogadás és hála

Tegnap egy barátom rám írt. Nem beszéltünk már vagy egy éve. Elmesélte, hogy novemberben szakított vele a barátnője. Pár éve, a 30. születésnapján beszédet mondott arról, hogy egy évtizeddel korábban, mennyire máshogyan képzelte magát 30 éves korára. Úgy gondolta, hogy mire a harmadik x-et betölti már férj lesz és büszke apuka. Az akkori mondataiban is érezhető volt némi csalódottság.

Most 34 éves. Hosszasan beszélgettünk arról, hogy mi és hogyan alakult a kapcsolatukban és mi vezetett idáig. Mindannyian átesünk ezen életünk során, legalább egyszer, többen vannak(vagyunk) akik többször is. Az a kínzó mardosó érzés, ami egyszerre nyom össze és feszít belülről, hogy már nincs az, ami volt. Amikor egyre kétségbeesettebben rohansz valami elől, de hiába, mert minél jobban rohansz annál előbb ér utol. A felfoghatatlan tehetetlenség, amikor azt kívánod, szűnne meg minden és mindenki, mert akkor talán a fájdalom is vele együtt szűnne. A fájdalom viszont többnyire abból a feszültségből táplálkozik, amit az elfogadás hiánya okoz. Az, hogy belül küszködsz, nem akarod elfogadni és ezért nem is akarsz igazán továbblépni. Rabjává váltál a fájdalmadnak, és ez irányít. Nem vagy önmagad.

Pici apró döntéseken múlik, hogy ez az egész megszűnjön. Gyakorold az elfogadást és adj hálát mindazért a szépért, amit átélhettél. Próbálj meg a jelenre fókuszálni. Örülj egy picit valaminek. Én pl. ma annak örültem, hogy mikor meglöktem a táskámmal a mellettem állót a HÉV-en, elnézést kértem, mire ő rám mosolygott. Tök jól esett! Bármilyen mélyen is vagy, nézz bele a tükörbe, mosolyogj rá arra a személyre, akit ott látsz és jelentsd kis: "Elfogadtam ami történt és hálás vagyok."

Na és ez vajon azt jelenti, hogy nem változtathatsz? Beletörődést jelent? Megalkuvást? Ez utóbbi két fogalom, vajon mindig negatív?  A legkevésbé sem. Az elfogadás valódi hiánya tölti meg negatív tartalommal. Azon kell változtass, ahogyan a helyzet hat rád és az életedre. Küzdj és tegyél bátran. Küldj neki virágot, vagy küldj neki egy dalt, amit szeret. Tudasd vele, hogy "Hé, tök mindegy, mi lesz, nem kell megváltoztatni a döntésed, de én szeretlek és adni akarok!" és ezt pontosan addig csináld, ameddig mindkettőtök számára ez valóban ad. Tegyél boldogan, úgy ahogyan az a lényedből fakad és ne az indulataidtól vagy a fájdalmadtól vezérelve. És nyugodtan, békében tudd elengedni, amikor el kell.
Légy felszabadult és örülj a kis dolgoknak. Emlékszem, napokig boldogság járt át, mikor P. Esztert láthattam az utcán. (Mikor megláttam, általában remegtem, mint egy nyárfalevél :)) pedig fényévekre voltam még attól is, hogy egyáltalán észrevegyen.

Jó volna valami összegzést írni ehhez, de nem kevesebb, mint 3 olyan félig megírt poszt van a blog piszkozatai között, aminek a címe "Elfogadás és hála". Szóval összegzés majd máskor.
Mindent bele, tessék örülni, tenni és felszabadulni! :)

Ne várj!

2017 érdekesen indul. A megvalósult célok éve. Úgy hangzik, mint egy szokásos újévi bullshit, de szerintem nem erről van szó. Nagyon sok ember a környezetemben végre elkezdett szabadon gondolkodni. Szabadon, igen. Ott az a belső hang ilyenkor a fejünkben, ami azt mondja "Úgy érted, felelőtlenül?", de nem. Ismerem a felelősség fogalmát. Tudom, mit jelent. Apa vagyok, férj, barát stb. mind-mind hordoz magában kisebb-nagyobb felelősséget.

Gondold végig, a gyerekeknek, kire van szükségük? Kire van szüksége a feleségnek, a barátnak? Rád. Arra aki te vagy. Nem arra, akit a minden kapcsolata éppen valamilyen tök ellentétes irányba rángat attól a valakitől, aki a valódi önmagad. Megfelelési vágy, kényszer? Igen! Jó kisfiú, gratulálok. Így tényleg mindenki elégedett lehet a környezetedben, ugye? Csak éppen azt felejted el, hogy ki vagy. Ki vagy te és miben vagy jó? Mit szeretnél igazán?

Hogy miért írtam le ezeket? Azért, mert mióta az eszemet tudom, szabadon gondolkodom. Az utóbbi időben viszont valami visszafogott. Pár hete történt egy találkozás, ami picit felrázott. Az imént feltett kérdések azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok, mit szeretnék, olyan kérdések, amiket többször kellene feltennem magamnak... feltennünk magunknak. Az egyik jóbarátom, aki történetesen az énektanárom, elindítja a karrierjét, egy másik coachként kezdett tevékenykedni, mindenki kezd végre belevágni abba, amit rég óta szeretne... miért vártak eddig?

Engem korábban sem elégített ki a híg kakiban való ázás. Hálával nézek mindenre, ami megadatott, vagy amit elértem, de nem tudnék túl sokat ücsörögni a nappaliban és elégedetten nézni valamelyik alkotásom, vagy éppen nézni a gyarapodó sok nullát a bankszámlámon. Nekem ennél több kell! Haladni akarok, fejlődni akarok és egyáltalán nem utolsó sorban, jó példát mutatni a gyerekeimnek. Akinek igazán fontos vagy, egy pillanatig sem habozik majd és nem csak a saját szájíze szerint és nem csak a komfortzónáján belülről mutogatva fog majd támogatni. Hanem melletted lesz tényleg, és nem fog vissza! Tehát, ha azon töprengsz, hogy pl. felrúgd a köztisztviselői állásod azért, hogy azt csináld, amit szeretsz, amihez tehetséged van és mondjuk asztalosnak állj... ne habozz túl sokáig... Láss hozzá azonnal! Tegyél és dolgozz érte. "Jobb inkább a tűzben égni, mint ázni a húgyban..."

Félelem

Számtalanszor megfogadtam már, hogy amikor rámjön az írhatnék, engedek ennek az érzésnek, leülök és képernyőre vetek mindent, ami éppen a fejemben jár. Egyszerűen azért, mert ha nem írom le azonnal, elfelejtem. Elfelejteni... Bámulatos az emberi agy. Az, hogy mi mindenre képes. Pl. ha van valami gondolat, amitől meg akarsz szabadulni, bármikor megteheted. Tudományos tény, hogy ha eltereled a gondolatod bizonyos dolgokról, akkor azok az idegpályák egyre kevésbé aktiválódnak majd, míg az új kapcsolatok megerősödnek.

Szeretek konditeremben edzeni. Jól esik összpontosítani és figyelni a mozdulatra. Elképzelni, ahogy az izmok megnyúlásakor, apró pici szakadásokkal gyengítik az izomrostokat, ahová utána egyre erősebb szövet épül. Azoktól a gondolatoktól, amik néha rámtelepednek, egyre könnyebben meg tudok szabadulni, ahogy örgeszem. Edzés. Néha tudatosan beengedem a kétségeket és hagyom magam a problémáim által lenyomni. Hogy aztán megmutassam, magamnak, hogyan vagyok képes ezeken felülkerekedni.

Tegnap este a kisfiam elkezdett sírni, mert rossz gondolatai voltak. Félt valamitől. Gyerekkoromban - ahogy visszaemlékszem - folyamatosan féltem valamitől. Volt, hogy már az éjszakától féltem. Féltem elaludni, mert "megint rosszat fogok álmodni". Volt, hogy örökkévalóságnak tűnő órákon keresztül takaróval a fejemen feküdtem mozdulatlanul, mert éreztem, hogy van ott valaki vagy valami. Gyűjtöttem az erőt arra, hogy végre meg merjek mozdulni. Szakadt rólam a víz, de ha megmozdultam, már a saját mozdulataim miatt is, sokszor kirázott a hideg. Egyszóval, tudom milyen félni (ez nem kevesebb mint 3 szó, tudom ;)). Ez is egy olyan érzés, amit az ember fia nagyon nehezen tud leküzdeni. Elmondtam a kisfiamnak a titkot. Meséltem neki picit az idegpályákról, hogyan rohangálnak "a kis lila postások" az üzenettel, egyik idegsejtről a másikig. Elmondtam neki, hogy ha elkezd nevetni, elkezd mosolyogni, a kis postások, a boldog és kedves gondolatokat fogják szállítani és kipróbáltuk... önfeledten kacagtunk néhány percig. A végén már szinte mindenen nevettünk, ami csak eszünkbejutott. Elaludt. Nyugodt éjszakánk volt.

Mikor elkezdtem ezt a blogot írni, már akkor sokat gondolkoztam azon, hogy mi az amit szeretnék majd egyszer a gyerekeinknek átadni. Mindig pontosan tudtam, azt is, hogy milyen apa leszek. Soha nem hagyom figyelmen kívül egyetlen kérdésüket sem. Mindent igyekszem számukra érthetően elmagyarázni és megmutatni, amit csak tudok.

Sokat hallgatom ezt a számot mostanában, csak nézni nem szeretem :)

Hétfő hajnali "semmiértelme" poszt

Fogalmam sincs, hogy miért, de ma éjszaka valahogy nem tudok aludni. Ilyenkor, többnyire kinézek az ablakon és néhány percen át csak bambulom a villanyrendőrök villogó sárga fényét. Rálátok az épületre, ahová edzeni járok. Jóég! Fél három van, ha most hirtelen elaludnék, akkor még három teljes órát aludhatnék, mielőtt felkelek hogy megfőzzem a napi kajám és hogy aztán induljak edzeni. Mégis mi van? Mosolygok. Nem frusztrál, hogy nem tudok aludni, hiszen ez is csak egy nap. Egy éjszaka. Nem idegesít, hogy holnap (vagyis ma) egész nap nyúzott leszek… egyfelől azért, mert ettől függetlenül simán lehet egy jó nap még, másrészről pedig nem is biztos, hogy tényleg nyúzott leszek. Legfeljebb a kávé majd segít. Az utóbbi időben csak nagyon ritkán kávézom. Jól esik stimulánsoktól mentesen tölteni a napjaimat. Meg így legalább van hatása, amikor mégis ilyenekért folyamodom.

Pörög az agyam, pedig most is stimulánsoktól mentes vagyok. Ilyenkor sokminden eszembe jut, de elsősorban az alkotás jár a fejemben. A kötelességtudat néha bököd, hogy a főállásommal kapcsolatos dolgokon is morfondírozzak… meg is teszem. Talán kiengedem ami bennem van végre odabent is. Viszont alkotni. Hm… most épp derengő fény van csak. Itt világít mellettem a két világításom prototípusából az egyik. 

Most eltelt néhány perc és igen… agyaltam. Mert ilyenkor képtelen vagyok leállni, mindig a következő lépésen töröm a fejem. Élvezem! 

Úgy tűnik, nem csak én nem tudok aldudni, hanem a pici lányom sem. Irány a másik szoba...

Korahétfő, agymenés

Ma este valahogy nem tudok aludni. A múlt hét rövid volt, cserébe itthon betegeskedtem. Minden évben ledönt a lábamról valami betegség ez idő tájt. Szóval nem tudok aludni. Általában ilyenkor segít, ha leírom a gondolataim… most azonban percek óta csak csak a kurzor villog itten nekem.

Nem baj… lehet, hogy végeláthatalan agymenésbe kezdek. Néha van értelme. Egy kedves régi ismerősöm, akivel szerintem legutóbb majd 1 éve találkoztunk, váratlanul írt a napokban. Nem lepődtem meg nagyon, mert valahogy többször eszembe jutott az utóbbi időben, hogy megkérdezzem, mi van vele. Ilyenkor jellemzően úgyis hallok róla. Párkapcsolati zűrök… ez esetben annyira nem is, de korábban többször előfordult, hogy 1-1 posztom válasszal tudott szolgálni ismerősök kérdéseire. Párkapcsolati problémák. A környezetemben egy csomó olyan pár van, ahol úgy vélik, gond van. Jó… ez az "úgy vélik" lehet, hogy kicsit bagatellizálni próbálja a problémájukat. Talán nem is véletlen. Amit nagyon sokan nem értenek az -  és erről már korábban írtam valamikor - hogy miként változik a dolgok értéke számunkra, amikor más szemszögből próbáljuk nézni az egyes történéseket. Most teszem itt a nagy bölcset, de nekünk is voltak már párkapcsolati problémáink. Utólag bebizonyosodni látszik, hogy igencsak az a tipikus fajta. Az ember hajlamos félretenni az önző kis oldalát szinte észrevétlenül a párkapcsolatban. "Ha te itt vagy nekem, már nem kell szinte semmi…" vagy egészen súlyos esetben, de talán ezt mindenki megtapasztalja egyszer az életben, már nincs is "én", hanem csak "mi", mert "Én már csak veled együtt létezem". Perspektíva. Ezt általában, az ember, ott és akkor nem látja tisztán (vagyis onnan és akkor :) ), de ez hiba. Aki a trónon ül, pedig elégedetlen. "Hé! Te nem az vagy, akibe…" Miért? Mert azt a részed, amit annyira szeretek, nem engeded ki, mert azt mondod, neked nincs rá szükséged. Nekem viszont van, mert azzal együtt vagy TE" Najó… A férfi és a nő, pláne miután gyereket vállalnak többnyire megszűnnek a férfit és a nőt jelenteni egymásnak. Bizonyos ideig picit néha előfordul, bizonyos mértkig :) . Ez érthető. Szülőnek lenni az elsődleges feladat, pláne szülés után. Mióta az eszemet tudom, soha egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg azt, hogy ez lenne életem legfontosabb célja. Soha el sem tudtam képzelni úgy az életem, hogy ne legyek férj és apa egy nap. Viszont amit senki nem mondott, hogy mennyire fontos az, hogy apa, maradjon férfi, barát, pasi és az az ember, akinek fontos az edzés, szereti a maketteket és az akvarisztikát. Ez anyára hasonlóképp igaz (najó, nem kell szeretnie a maketteket :)) . A lényeg, hogy mindig legyenek ott egymásnak, mikor anyára / férfira / hősszerelmesre van szükség. 

Ja… és majdnem elfelejtettem. A kommunikáció. Azt felejti el a legtöbb pár. Nem beszélgetnek. Gyűjtögetik az indulatot erre, vagy arra, mikor épp mire, amit majd egy megfelelő pillanatban jól az arcába lehet vágni a másiknak, vagy ürügykén szolgálhat a bármihez. Kopp-kopp… a megfelelő pillanat szinte mindig ott van és akkor. Kérdésed van, szúrja a szaga a szemed? Tessék szépen megbeszélni. Mitől változna bármi, ha nem teszed szóvá, hát nem gondolatolvasó az ember fia és lánya (nem mindig). Vagy, ha már elszalasztottad a pillanatot, azt engedd is el örökre. Feleslegesen ne mérgezd a napjaidat (és a kapcsolatod) ilyen gondolatokkol,

Najó… mindnyájan jobban járunk, ha én most kialszom magam, ismét bölcsreközépiskolásra sikeredtem :) Ja... és hogy ne maradjon ez se Bach idézet nélkül: “We teach best what we most need to learn.” :)