Ne várj!

2017 érdekesen indul. A megvalósult célok éve. Úgy hangzik, mint egy szokásos újévi bullshit, de szerintem nem erről van szó. Nagyon sok ember a környezetemben végre elkezdett szabadon gondolkodni. Szabadon, igen. Ott az a belső hang ilyenkor a fejünkben, ami azt mondja "Úgy érted, felelőtlenül?", de nem. Ismerem a felelősség fogalmát. Tudom, mit jelent. Apa vagyok, férj, barát stb. mind-mind hordoz magában kisebb-nagyobb felelősséget.

Gondold végig, a gyerekeknek, kire van szükségük? Kire van szüksége a feleségnek, a barátnak? Rád. Arra aki te vagy. Nem arra, akit a minden kapcsolata éppen valamilyen tök ellentétes irányba rángat attól a valakitől, aki a valódi önmagad. Megfelelési vágy, kényszer? Igen! Jó kisfiú, gratulálok. Így tényleg mindenki elégedett lehet a környezetedben, ugye? Csak éppen azt felejted el, hogy ki vagy. Ki vagy te és miben vagy jó? Mit szeretnél igazán?

Hogy miért írtam le ezeket? Azért, mert mióta az eszemet tudom, szabadon gondolkodom. Az utóbbi időben viszont valami visszafogott. Pár hete történt egy találkozás, ami picit felrázott. Az imént feltett kérdések azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok, mit szeretnék, olyan kérdések, amiket többször kellene feltennem magamnak... feltennünk magunknak. Az egyik jóbarátom, aki történetesen az énektanárom, elindítja a karrierjét, egy másik coachként kezdett tevékenykedni, mindenki kezd végre belevágni abba, amit rég óta szeretne... miért vártak eddig?

Engem korábban sem elégített ki a híg kakiban való ázás. Hálával nézek mindenre, ami megadatott, vagy amit elértem, de nem tudnék túl sokat ücsörögni a nappaliban és elégedetten nézni valamelyik alkotásom, vagy éppen nézni a gyarapodó sok nullát a bankszámlámon. Nekem ennél több kell! Haladni akarok, fejlődni akarok és egyáltalán nem utolsó sorban, jó példát mutatni a gyerekeimnek. Akinek igazán fontos vagy, egy pillanatig sem habozik majd és nem csak a saját szájíze szerint és nem csak a komfortzónáján belülről mutogatva fog majd támogatni. Hanem melletted lesz tényleg, és nem fog vissza! Tehát, ha azon töprengsz, hogy pl. felrúgd a köztisztviselői állásod azért, hogy azt csináld, amit szeretsz, amihez tehetséged van és mondjuk asztalosnak állj... ne habozz túl sokáig... Láss hozzá azonnal! Tegyél és dolgozz érte. "Jobb inkább a tűzben égni, mint ázni a húgyban..."

Félelem

Számtalanszor megfogadtam már, hogy amikor rámjön az írhatnék, engedek ennek az érzésnek, leülök és képernyőre vetek mindent, ami éppen a fejemben jár. Egyszerűen azért, mert ha nem írom le azonnal, elfelejtem. Elfelejteni... Bámulatos az emberi agy. Az, hogy mi mindenre képes. Pl. ha van valami gondolat, amitől meg akarsz szabadulni, bármikor megteheted. Tudományos tény, hogy ha eltereled a gondolatod bizonyos dolgokról, akkor azok az idegpályák egyre kevésbé aktiválódnak majd, míg az új kapcsolatok megerősödnek.

Szeretek konditeremben edzeni. Jól esik összpontosítani és figyelni a mozdulatra. Elképzelni, ahogy az izmok megnyúlásakor, apró pici szakadásokkal gyengítik az izomrostokat, ahová utána egyre erősebb szövet épül. Azoktól a gondolatoktól, amik néha rámtelepednek, egyre könnyebben meg tudok szabadulni, ahogy örgeszem. Edzés. Néha tudatosan beengedem a kétségeket és hagyom magam a problémáim által lenyomni. Hogy aztán megmutassam, magamnak, hogyan vagyok képes ezeken felülkerekedni.

Tegnap este a kisfiam elkezdett sírni, mert rossz gondolatai voltak. Félt valamitől. Gyerekkoromban - ahogy visszaemlékszem - folyamatosan féltem valamitől. Volt, hogy már az éjszakától féltem. Féltem elaludni, mert "megint rosszat fogok álmodni". Volt, hogy örökkévalóságnak tűnő órákon keresztül takaróval a fejemen feküdtem mozdulatlanul, mert éreztem, hogy van ott valaki vagy valami. Gyűjtöttem az erőt arra, hogy végre meg merjek mozdulni. Szakadt rólam a víz, de ha megmozdultam, már a saját mozdulataim miatt is, sokszor kirázott a hideg. Egyszóval, tudom milyen félni (ez nem kevesebb mint 3 szó, tudom ;)). Ez is egy olyan érzés, amit az ember fia nagyon nehezen tud leküzdeni. Elmondtam a kisfiamnak a titkot. Meséltem neki picit az idegpályákról, hogyan rohangálnak "a kis lila postások" az üzenettel, egyik idegsejtről a másikig. Elmondtam neki, hogy ha elkezd nevetni, elkezd mosolyogni, a kis postások, a boldog és kedves gondolatokat fogják szállítani és kipróbáltuk... önfeledten kacagtunk néhány percig. A végén már szinte mindenen nevettünk, ami csak eszünkbejutott. Elaludt. Nyugodt éjszakánk volt.

Mikor elkezdtem ezt a blogot írni, már akkor sokat gondolkoztam azon, hogy mi az amit szeretnék majd egyszer a gyerekeinknek átadni. Mindig pontosan tudtam, azt is, hogy milyen apa leszek. Soha nem hagyom figyelmen kívül egyetlen kérdésüket sem. Mindent igyekszem számukra érthetően elmagyarázni és megmutatni, amit csak tudok.

Sokat hallgatom ezt a számot mostanában, csak nézni nem szeretem :)

Hétfő hajnali "semmiértelme" poszt

Fogalmam sincs, hogy miért, de ma éjszaka valahogy nem tudok aludni. Ilyenkor, többnyire kinézek az ablakon és néhány percen át csak bambulom a villanyrendőrök villogó sárga fényét. Rálátok az épületre, ahová edzeni járok. Jóég! Fél három van, ha most hirtelen elaludnék, akkor még három teljes órát aludhatnék, mielőtt felkelek hogy megfőzzem a napi kajám és hogy aztán induljak edzeni. Mégis mi van? Mosolygok. Nem frusztrál, hogy nem tudok aludni, hiszen ez is csak egy nap. Egy éjszaka. Nem idegesít, hogy holnap (vagyis ma) egész nap nyúzott leszek… egyfelől azért, mert ettől függetlenül simán lehet egy jó nap még, másrészről pedig nem is biztos, hogy tényleg nyúzott leszek. Legfeljebb a kávé majd segít. Az utóbbi időben csak nagyon ritkán kávézom. Jól esik stimulánsoktól mentesen tölteni a napjaimat. Meg így legalább van hatása, amikor mégis ilyenekért folyamodom.

Pörög az agyam, pedig most is stimulánsoktól mentes vagyok. Ilyenkor sokminden eszembe jut, de elsősorban az alkotás jár a fejemben. A kötelességtudat néha bököd, hogy a főállásommal kapcsolatos dolgokon is morfondírozzak… meg is teszem. Talán kiengedem ami bennem van végre odabent is. Viszont alkotni. Hm… most épp derengő fény van csak. Itt világít mellettem a két világításom prototípusából az egyik. 

Most eltelt néhány perc és igen… agyaltam. Mert ilyenkor képtelen vagyok leállni, mindig a következő lépésen töröm a fejem. Élvezem! 

Úgy tűnik, nem csak én nem tudok aldudni, hanem a pici lányom sem. Irány a másik szoba...

Korahétfő, agymenés

Ma este valahogy nem tudok aludni. A múlt hét rövid volt, cserébe itthon betegeskedtem. Minden évben ledönt a lábamról valami betegség ez idő tájt. Szóval nem tudok aludni. Általában ilyenkor segít, ha leírom a gondolataim… most azonban percek óta csak csak a kurzor villog itten nekem.

Nem baj… lehet, hogy végeláthatalan agymenésbe kezdek. Néha van értelme. Egy kedves régi ismerősöm, akivel szerintem legutóbb majd 1 éve találkoztunk, váratlanul írt a napokban. Nem lepődtem meg nagyon, mert valahogy többször eszembe jutott az utóbbi időben, hogy megkérdezzem, mi van vele. Ilyenkor jellemzően úgyis hallok róla. Párkapcsolati zűrök… ez esetben annyira nem is, de korábban többször előfordult, hogy 1-1 posztom válasszal tudott szolgálni ismerősök kérdéseire. Párkapcsolati problémák. A környezetemben egy csomó olyan pár van, ahol úgy vélik, gond van. Jó… ez az "úgy vélik" lehet, hogy kicsit bagatellizálni próbálja a problémájukat. Talán nem is véletlen. Amit nagyon sokan nem értenek az -  és erről már korábban írtam valamikor - hogy miként változik a dolgok értéke számunkra, amikor más szemszögből próbáljuk nézni az egyes történéseket. Most teszem itt a nagy bölcset, de nekünk is voltak már párkapcsolati problémáink. Utólag bebizonyosodni látszik, hogy igencsak az a tipikus fajta. Az ember hajlamos félretenni az önző kis oldalát szinte észrevétlenül a párkapcsolatban. "Ha te itt vagy nekem, már nem kell szinte semmi…" vagy egészen súlyos esetben, de talán ezt mindenki megtapasztalja egyszer az életben, már nincs is "én", hanem csak "mi", mert "Én már csak veled együtt létezem". Perspektíva. Ezt általában, az ember, ott és akkor nem látja tisztán (vagyis onnan és akkor :) ), de ez hiba. Aki a trónon ül, pedig elégedetlen. "Hé! Te nem az vagy, akibe…" Miért? Mert azt a részed, amit annyira szeretek, nem engeded ki, mert azt mondod, neked nincs rá szükséged. Nekem viszont van, mert azzal együtt vagy TE" Najó… A férfi és a nő, pláne miután gyereket vállalnak többnyire megszűnnek a férfit és a nőt jelenteni egymásnak. Bizonyos ideig picit néha előfordul, bizonyos mértkig :) . Ez érthető. Szülőnek lenni az elsődleges feladat, pláne szülés után. Mióta az eszemet tudom, soha egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg azt, hogy ez lenne életem legfontosabb célja. Soha el sem tudtam képzelni úgy az életem, hogy ne legyek férj és apa egy nap. Viszont amit senki nem mondott, hogy mennyire fontos az, hogy apa, maradjon férfi, barát, pasi és az az ember, akinek fontos az edzés, szereti a maketteket és az akvarisztikát. Ez anyára hasonlóképp igaz (najó, nem kell szeretnie a maketteket :)) . A lényeg, hogy mindig legyenek ott egymásnak, mikor anyára / férfira / hősszerelmesre van szükség. 

Ja… és majdnem elfelejtettem. A kommunikáció. Azt felejti el a legtöbb pár. Nem beszélgetnek. Gyűjtögetik az indulatot erre, vagy arra, mikor épp mire, amit majd egy megfelelő pillanatban jól az arcába lehet vágni a másiknak, vagy ürügykén szolgálhat a bármihez. Kopp-kopp… a megfelelő pillanat szinte mindig ott van és akkor. Kérdésed van, szúrja a szaga a szemed? Tessék szépen megbeszélni. Mitől változna bármi, ha nem teszed szóvá, hát nem gondolatolvasó az ember fia és lánya (nem mindig). Vagy, ha már elszalasztottad a pillanatot, azt engedd is el örökre. Feleslegesen ne mérgezd a napjaidat (és a kapcsolatod) ilyen gondolatokkol,

Najó… mindnyájan jobban járunk, ha én most kialszom magam, ismét bölcsreközépiskolásra sikeredtem :) Ja... és hogy ne maradjon ez se Bach idézet nélkül: “We teach best what we most need to learn.” :) 

Fejlődés

Szuper vagyok. Sokak szemében. A családom szemében, sok barátom és ismerősöm szemében. Miért? Mert megpróbálom kihozni az életből a legtöbbet. Elsősorban, figyelni próbálok mindenkire, aki fontos nekem és akiknek fontos vagyok. Az egyik legnagyobb érték, amit másoknak adhatsz, az időd. És igen… kihozni az életből a legtöbbet, mert az élet, tetszik vagy nem, rövid. Felfoghatatlanul rövid. Mi volt tegnap, egy hete, hónapja, éve… szóval, nem akarom hagyni, hogy hasztalanul teljen. 

Egyszer, egy wellness hotel medencéjében, este, néztük egy nyírfának a törzsét. Játszottunk. A repedések és a kéreg világos színe közti kontraszt mindenféle rajzként jelent meg a fejünkben. (ne hasztalanul, mi?)Asszociáltunk:

- Nézd! Szerintem az ott egy bagoly.

- Hol? Nem látom!

- Ejnyemár, attól a macskától egy picit délnyugatra! :) 

Jókat nevettünk. Az alaktalan repedések a fatörzsben, a fejünkben már értelmezhető képekké váltak. Egyszercsak jött egy kérdés, amit fel kellett tennem. Mit tennél, ha bármit megtehetnél? Hm… a válaszom saját magamnak így hangzott: teremtenék. Alkotnék. Egyértelmű volt a válaszom. A teremtés, alkotás, igen… Teremtenék… világokat! :) Milyen nagyképűen hangzik... de arról volt szó, hogy "bármit". Az életem jelenleg az alkotás körül forog… mindenütt. Amikor a gyerekekkel vagyok, amikor dolgozom, vagy amikor épp a közeli parkban próbálok leszámolni a váltóhangjaimmal (avagy, minden élőlény számára elviselhetetlen hangokat kiadni a hangszálaim erősödése és a lágy szájpadlásom ellazulása érdekében). Élvezem! Többször megkaptam, hogy túl sokat vállalok, de nemrég felismertem, hogy máshogy nem tudok működni, csak így. Tudatosan, csináltam egy olyan napot, amikorra csak fele annyi teendőt ütemeztem be, mint amennyi korábban tervben volt. Azt tapasztaltam, hogy pontosan ugyanannyira voltam fáradt, mintha mindazt, amiről lemondtam, végül megtettem volna. Szóval nincs mese! Muszáj haladnom. Nagyon sok pluszt ad a tudat, hogy tettem, hogy látom a fejlődést. Energiát ad, amit a környezetemnek adhatok. Ez tényleg "szuperség"? A legkevésbé sem. :) Legyen szó bármilyen apróságról akár, Ha szeretnéd, de nem teszel érte: vagy változtass ezen, vagy tiszta szívvel fogadd el. 

Halvány, kék pont

Mostanában nagyon rajtam van az írhatnék. Mégis, mikor esténként hazaérek, már hulla vagyok annyira, hogy ne akarjak hozzányúlni a billentyűzethez. Viszont, szembe jött velem egy rövid film, nemrég, ami nagyon megtetszett. Ennek kapcsán a szuperintelligens youtube, az arcomba tolt egy kapcsolódó videót.

Legutóbb írtam arról, hogy milyen hangulatba tudok kerülni attól, ha "picit felemelkedem"… hát ez sem egyedi, bár a magam részéről nem gondolnám, hogy spirituálisan meg- és felvilágosodott lennék ettől :)

Éjjeli csobogás

Ma este valahogy nem tudok aludni. Mi mást tehetne ilyenkor az ember fia, mint hogy leülne a gép elé és elkezdené leírni mindazt, ami a fejében van. Közben az akvárium befolyóága romantikusan, ritmusosan csobog itt mellettem. Káprázatos… rohadtul idegesítő. :)

Általában igaz rám, hogy sokat agyalok olyan dolgokon, amiken más (szerintem) talán nem, vagy csak ritkán. Sokszor idézek fel magamban olyan élményeket, amik rávilágítanak arra, hogy maga az ember, az egyén, az emberi faj, a Föld, de a mi kis naprendszerünk és ez a téridő itten, mennyire parányi. Nem tudom mi bújhat meg ennek a perverziónak a hátterében, de én akkor is élvezem. Szeretem azt, amikor sikerül felemelkednem picit a földről és sikerül egy kicsit (nagyon) más léptékben gondolkodnom. Hihetetlenül felszabadító érzés. Annak ellenére, hogy pont az ellenkezőjét kellene jelentenie, hirtelen értelmet nyer a lét. 

Minden, ami körülvesz minket csupa-csupa illúzió. Egy ilyen illúzió a zene is. Hiszen mi a zene? Tulajdonképpen különféle eszközökkel kibocsájtott rezgések rendszere. A valóság nem ez. A valóság mindannyiunk számára az, amit felfogunk belőle. Biztosan akad olyan, aki úgy gondol a zenére, mint a hallószerven keresztül beérkező agyi stimulusra, de most komolyan, biztosan vannak ennek fokozatai, de örülök, hogy nekem nem csak ennyit jelent. Pontosan ugyanígy szeretnék hozzáállni az élethez is. Minden, történés, minden mozzanat csak egyetlen apró pici inger. Az élet nem csupán történések kesze-kusza hálója… az élet annyi, amennyit hajlandó / képes vagy belőle befogadni. Az, hogy a háló melyik szálán mennyit kapaszkodsz, és végül milyen mélyre ereszkedsz, vagy milyen magasra mászol rajta, az csakis rajtad áll. Ha jobban belegondolok, akkor én egy ereszkedő és mászó bajnok vagyok. Nem, nem a bipoláris depressziómról beszélek, arról majd máskor, hanem arról, hogy bármi is történjen, meg akarom élni. Képtelen lennék úgy tekinteni az életre, mint megoldásra váró feladatok összességére. Az életet nem megoldani kell. 

Elég késő / korán van. A kedves párom, tudna mesélni arról, hogy elalvás közeli állapotokban miféle világmegváltó ötleteim szoktak lenni (szó szerint világmegváltó) de most ahelyett, hogy tovább váltanám itt a világot megfele, inkább lefekszem… és - ha már, "amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra" - a csobogást ma megszüntetem… háhá, a holnap az már pont mára esik :)