Szabadnak lenni

A kedvenc könyvemben azt olvastam, hogy úgy jövünk a világra, hogy minden tudás birtokában vagyunk és a tanulás, voltaképpen nem jelent mást, mint emlékezni mindarra, amit már amúgy is tudunk.

Most is emlékszem arra a kapcsolóra, amit tudatosan, csak úgy játékból, kapcsolgattam a fejemben gyerekkoromban. Ha úgy akartam, elkezdtem nézni magam a világ szemével. Emlékszem arra a hirtelen jött bizonytalanságra, amikor ezt a kapcsolót ebbe az állapotba kattintottam. Félelmetes volt! Rég nem jártam itt, de most, valahogy mégis úgy adódott, hogy átkapcsolódott...

Nincs már bennem az a félelem, ami akkor, sőt. Örülök annak, hogy azzá váltam, aki most vagyok. Az elmúlt néhány hónap rengeteg változást hozott az életemben, nagyon sok újat. Kirúgtak a munkahelyemről. Korábban többször megfogalmaztam, hogy az életem rákfenéje ez a cég. Olyan, mint egy rossz kapcsolat, ami mérgezi a mindennapjaimat. Őszintén örültem, amikor végre elengedtem. A furcsa - egyben nagyszerű - dolog az egészben az, hogy nagyon sok kedves emléket őrzök onnan. A dolgok, amik akkor vérre menő küzdelemnek tűntek, mostanra aranyos, dédelgetett emlékképekké változtak. Nem sikerült azonnal eljutnom idáig. Talán az álláskeresés alatti, itthon töltött egyedüllét tette, de egy nem túl jó állapotban raboskodtam még sokáig.

Van olyan aki nyugodt, hallgatag, jól kezelhető, néma rab, de akad olyan aki megvadul, ha börtönéből nem szabadul. (Ákost idézek, ez már a vég :D) Azt hiszem, én az utóbbi kategóriába tartozom. Tehát képtelen vagyok túl sokáig az instabilitás kényszerzubbonyában maradni (tejóég :D), és egyre vadabbul dobálnám, tépném le magamról.

Megálltam egy pillanatra. Nem tehettem mást, átkapcsolódtam, figyeltem magam egy kicsit, aztán mintha csak a kabátomat venném le, mikor hazaérek, szépen levettem és felakasztottam a fogasra. Egy rakás dolog (bilincs, kötél, lakat) benne maradt, amitől már réges-rég meg kellett volna szabadulnom. Biztos vagyok benne, hogy nem végleg tettem félre. Nem bánom a raboskodásom egyetlen másodpercét sem... Azt hiszem, talán semmi sem létezne önmaga ellentéte nélkül.

Szabad vagyok. Szabadabb, mint eddig bármikor. Hálás vagyok mindenért, ami megadatott és elbúcsúztam a biztonságtól. A biztonság is csak egy illúzió. A biztonság nem egy körülmény, nem olyan dolog, ami másoktól függ. Ugyanez igaz a boldogságra is. Ha bárki boldogsága másoktól vagy a körülményektől függ, akkor ott van probléma. (azért nemrégiben én sem voltam ennyire okos, tudtam én ezt mindig, csak nem sejtettem) Tehát mi jelenti most nekem ezt a fene nagy szabadságot? Az, hogy hiszek és az, hogy teszek. Az álláskeresésem minden egyes interjúja adott valamit. Az is, amiről úgy gondoltam, hogy nem sikerült jól. Ahogy haladtam előre, egyre jobban éreztem magam, mert egyre kevésbé akartam bárki, vagy bármilyen munkaadó igényeinek megfelelni. Egyedül a saját, önmagammal szembeni elvárásaim számítanak és ez - úgy tűnik - bőven elég a legtöbb cégnek.

Minden nap szánok időt arra, amit szeretek, ami tényleg affelé a jövő felé visz, amit mindig is akartam. Itt van pl. http://Edzőbá.hu - vagy a napi 2-3(!) énekgyakorlás, az első akváriumvilágításom megépítése, de most még a http://smukkbazar.hu is, ami elkezdett pörögni.

Ez vagyok. Most vagyok én igazán. Azt hiszem mára eleget foglalkoztam magammal. Eljött az az ideje, hogy megcsináljam a reggelit, még mielőtt mindenki felébred :)

Köd előttem...

Tél van, eléggé ködösek a reggelek. Nem az a meghitt fehérbe burkolózott tél a maga sajátos illatával, ami mostanában, a hajlani utcára lépéskor fogad. Megint ezzel jövök. Gyerekkoromban, felénk, a sok vegyes tüzelésű kazán füstjének illatát (nem szag, mert szaga csak a... :)) magukba zárták a lehulló hópelyhek. A tiszta, friss, ugyanakkor füstös levegő illatának emléke, most is mosolyra hajlítja a szám. Hideg és sötét utcákon sétálgattam haza az iskolából, ami jelen esetben kicsit sem az a zord és hideg és sötét és utca volt… a kémények füstje és az ablakokon kiszűrődő fények meghitté tették. Csodálatos volt. Mindig ugyanarra mentem haza, akkor is, ha tudtam, kerülőutat jelent. Nagyon szerettem mamámék utcáját! Nem kellett bemennem a járdára, az úton sétáltam, mert úgyis alig járt ott autó. :) Ha jobban belegondolok, az a néhány autó, azért pont annyira le tudta taposni a havat, hogy jól lehessen rajta csúszkálni. Meg is tettem. Szinte egészen hazáig csúszkálva mentem. Nem volt még szilárd útburkolat. Földút volt. Ismerős volt minden egyes gödör, minden ház és tudtam, hogy melyik kerítés előtt kell óvatosan elmennem… este volt, csend, hallottam (és láttam is a saját lélegzetem, mert hideg volt), de tudtam, hogy némely kapu mögött dühödt fenevadak várják, hogy jól rám ijesszenek :) Ilyen volt pl. Palikáék palotapincsije is. Volt olyan, hogy egy botot húztam magam mögött egész úton. Egyrészről megerősített abban a hitemben, hogy meg tudom védeni magam a vérmes jószággal szemben, másrészről pedig kíváncsi voltam, hogy másnap még láthatom-e a csíkot, amit húztam. Sajna nem… egyik sem jött össze :) Mielőtt bemennék a kapunkon, még a két ujjas királykék-fehér, kesztyűmmel leszedem a havat a kapu egy részéről. Ugyanis, ha ott végighúzom a kezem, akkor pont egy jókora hógolyónyi havat tudok összeszedni, ráadásul le sem kell hajolnom és a hó biztos, hogy makulátlan, föld- és fűmentes. Összegyúrom, beleszagolok. Lehet, hogy bele is nyalok, fene tudja. Füstöltben a hó is jó lehet, nem csak a párizsi! :) Elbattyogok a hátsó ajtóig, belépek "hátra" (mi csak így hívjuk a hátsó előszobát: "hátul") lerúgom a csizmám és belépek a jó meleg konyhába :) Hazaértem. Akkoriban csak a meleget éreztem. Mindennapos volt az illat, ami a házunkat átjárta. Ma már más. Most, már minden alkalommal, mikor belépek érzem azt az ismerős illatot is. És persze, tudom, hogy milyen hangja van a konyhában a küszöbnek, ha rálépek. Mióta az eszemet tudom, mozog, pedig egyetlen csavart kellene picit jobban behajtani. :) Minden ajtónak, minden kilincsnek, minden villanykapcsolónak, és a 6. lépcsőfoknak is egyedi hangja van, amit ezer közül is felismernék bármikor. 

Mi az oka annak, hogy mindezeket leírom? Fogalmam sincs… Szeretem az életem. Minden percét szeretem, szerettem és szeretni is fogom, bárhol legyek, bármit tegyek. Az előbb leírt, teljesen jelentéktelen negyed órája is megerősít abban, hogy mindig van miért boldognak és hálásnak lenni. :)

A szuperhős

Az utóbbi időben sokat gondolok a gyerekkoromra. Arra, hogy milyen volt gyereknek lenni. Hogy mennyire fontos volt a játék, a szabadság. Milyen érzés volt, leckeírás helyett az utcán lévő - akkor még hatalmasnak és mélynek tetsző - gazos árokban futni. Mást sem tettem, csak futottam, oda és vissza. Megterveztem minden egyes lépést és próbáltam mérni, hogy melyik lépést hová helyezzek ahhoz, hogy célba érjek. Merről kerüljem meg azt a kis, vad magról kelt akácfát, merjem-e átugrani azt a bogáncs bokrot.

Fogalmam sincs arról, hogy mi lenne, ha most leguggolhatnék a gyermekkori önmagamhoz és ott állnék vele, szemtől szemben. Vajon hogy nézne rám? Megismerne? Ha megtudná, hogy idősebb önmaga áll előtte, büszke lenne? Mit kérdezne tőlem? Mit kérnék tőle? 

- Szia kicsi! 

- Csókolom. - félve köszönt a szokatlanul kinéző, mégis valahonnan ismerős bácsinak.

- Jajj, ne már, nem vagyok azért én olyan öreg! Nyugodtan tegezz.

- Akkor, szia. - nem is "szia" volt, sokkal inkább egy amolyan sziszegés szerű kis zörej egy elharapot "a"-val a végén. Jellemző.

- Felkapcsolódtak a lámpák az utcán, este van, nem kellene már hazamenned? - kérdeztem atyáskodón.

- De, tudom. Haza kellene, csak még egyszer meg akarom próbálni... - mondta félig suttogva, úgy... bizalmaskodón.

- Na, hadd lássam! Aztán adj bele mindent! - mosolyogva néztem a kis gombahajú dagi kisfiút, ahogy a lengyelpiacon vásárolt szakadt cipőjében és az anyukája által varrt, susogós melegítőben rohan az árokban. Szegénykém, olyan csámpás, hogy csoda, hogy nem akadnak össze a lábai futás közben. Jesszusom, milyen bokasüllyedése van! Hát miért nem viszik el már ezt a gyereket az orthopédiára? Visszasétált hozzám, lihegve.

- Na, hogy ment? - kérdeztem.

- Néha gyosabb, néha kicsit lassabb vagyok. Ez most jó volt, de nem mindig jön ki úgy a lépés. Van, hogy megpróbálok máshová lépni, vagy más úton menni...

- ...de a végén úgyis ugyanoda érkezel? - vágtam közbe, bölcsen. 

- Igen, vagyis nem egészen. Nem is az számít. Szeretnék minél gyorsabb lenni, de van, hogy egyszerűen csak jól esik felfutni az árok oldalára, mert aztán mikor már onnan lefelé futok, sokkal gyorsabbnak érzem magam, olyannak, mint a villám.
- Ha gyorsabbnak érzed magad, akkor bizony gyorsabb is vagy! - a kicsi szeme mosolygott. A szemei olyanok voltak, mint két vékony csík, ahogy a mosolytól, az arcán lévő kis zsírpárnák megemelkedtek. Pedig azt mondják, a kövér gyerekek nem is tudnak mosolyogni.  - Ha kívánhatnál valamit, akkor mi lenne az?
- Az, hogy én lehessek az igazi Superman! - mondta pironkodva.
- Hűha! Elég hamar rávágtad. De tudod te, hogy mennyire sokat kell kiállnia egy szuperhősnek? Csak abból válhat igazi hős, aki képes akármit feláldozni, akár még az életét is, vagy akár a kínok kínját is átélni azért, hogy másokon segíthessen.
- De a szuperhősök nagyon-nagyon, nagyon-nagyon erősek és végül mindig megmenekülnek. - vágta rá, amolyan vagány félmosollyal az arcán.
- Akkor jó, nem vitatkozom. Szuperhős leszel!

Szuperhős leszek... vagyok. Nem tudok repülni, nem vagyok olyan naiv. Viszont több vagyok, mint egy madár, vagy egy repülő, vagy egy helyes arc, aki a vonat mellett rohan. Superman vagyok, de azt kívánom, bárcsak tudnék sírni, térdre rogyni vagy hazudni. Talán abszurdnak hangzik, de ne legyünk naivak, a szuperhősöknek is joguk van vérezni és joguk van álmodni...

Ismét sok idő eltelt a legutóbbi bejegyzésem óta. Mostanában ismét sokat töprengtem azon, hogy ki is vagyok valójában és ki az az ember, akivé válni szeretnék. Egy korábbi bejegyzésemben meséltem egy álomról, ahol csodákat tettem, segítettem másoknak. Egyre többször érzem, hogy segíteni akarok másokon. Akarok, igen. A kisfiam - és általában a gyerekek, mint ahogy én is gyerekkoromban - szinte minden áhított dologra úgy nyilatkozik, hogy "akarom". "Apa, akarok venni gyurmát" vagy "Apa, el akarok menni játszóházba". Mindig azt mondom neki, hogy "Kisfiam, szeretnél". Ez amolyan reflex. A szüleim, nekem is mindig mindenre azt mondták, amit "akartam", hogy "csak szeretnéd". Vajon azért csak "szeretnék", mert nem közvetlenül rajtuk múlik a dolog? Akárhogy is, én akarok adni az embereknek. Ez az első olyan bejegyzésem, amiben kevésbé elvont dolgokról írok... najó, ez a terv, aztán majd meglátjuk.

Voltam nem túl rég, egy előadáson. Arnold Schwarzenegger ide látogatott. Egy furcsa véletlennek köszönhetően, nyertem egy jegyet az előadásra. Több előadót is végighallgattam a nap folyamán és őket hallgatva megfogalmazódott bennem egy kérdés: hogyhogy nem én állok ott? Motiválták a körülöttem ülőket. Körbenéztem és láttam a környezetemben ülő tapsoló embereket. Nekik sokat adtak ezek az előadások. Úgy éreztem, hogy rossz oldalon ülök, mert nekem a színpadon kellene állnom.

Óvodás koromtól kezdve egy kis ügyetlen, mulya kölök voltam. Soha nem voltam menő, sőt! Ciki voltam. Testnevelés órán a leggyengébb és legügyetlenebb mindenben. Még Ny. Csaba, aki általános iskolásként 70 kilót nyomott, is gyorsabb futó volt nálam. Soha, egyetlen lány, még csak rám sem nézett. (Nem éltem meg akkora tragédiaként, mert engem úgyis csak egyetlen lány érdekelt. P. Eszter. Óvodás koromtól, egészen 16 éves koromig ugyanabba a lányba voltam reménytelenül szerelmes.) Rendben, béna voltam, de legalább jó tanuló. Á-á. Nem. Egy gyenge közepes szintet sikerült hoznom minden tárgyból. Tudom, hogy nem az eszemmel volt a baj. Csak túl sok dolog érdekelt, aminek nem volt köze ahhoz, amit az iskolában tanítottak. Három tantárgyból jeleskedtem... ének-zene, rajz és angol. Ezen kívül csak a minimumot hoztam mindenből. Kaptam is rendesen otthon a szüleimtől. Édesanyám tanár, édesapám 3 dipomás mérnök, a nővérem iskolaelső volt szerintem az egyetemig, ahol aztán orvos lett. Amolyan feketebárányocska voltam. Rendszeresen megkaptam, hogy "Fiam, nem lesz belőled semmi". Nem tanultam, semmiben nem voltam jó igazán, csak egy dologban: hittem magamban. A hang a fejemben, mindig erősebb volt a körülöttem lévők hangjánál. Indult a középiskola, ahol elkezdtem rendszeresen konditerembe járni. A 3. évben már erősebb voltam a tornatanáromnál és a legtöbb tornaórai feladatban én lettem a legjobb. A testnevelés óra alól felmentést kaptam. Nem kellett bejárnom, mert tudták, hogy komolyan veszem az edzéseket és bent maradok a 8. órám után is, hogy edzeni tudjak. Az egyik legnépszerűbb srác lettem a suliban, rengetek cimborám lett és sok kis "rajongóm" :). A tanulmányaim itt sem javultak sokat, de a cipész szakmával kapcsolatos tárgyakat szerettem - annak ellenére, hogy a jegyeim nem ezt mutatták. Elérkezett a technikum, amikor a fejembe vettem, hogy a szakma legjobb tanulója leszek abban az évben Magyarországon, az éppen elégséges eredményeim ellenére. Odatettem magam, legalább 2 napon át a szakmai könyveket bújtam és bejutottam a döntőbe. 1.5% különbséggel lettem 3. helyezett (az első hely holtverseny volt). Hmm... nem is rossz, gondoltam magamban. Kitűnő technikus bizonyítvány lett a jutalmam, egyenes út volt a főiskolára de legfőképp a szüleim is végre büszkék lehettek rám. Nem tettem mást, csak biztos voltam abban, hogy ahogyan elképzelem magam a jövőben, pontosan olyanná fogok válni. Nem érdekelnek a körülmények, az akadályok, tudom, hogy jöhet bármi, minden úgy lesz, ahogy elképzeltem.

Még dolgozok a sikersztorimon, amit majd előadok a tömegeknek :) Egy ideje motoszkál bennem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Megtorpantam. Minden egyes napot időpocsékolásnak érzek. Ennek az oka az, hogy valami visszafog. Valami korlátozza az ambícióimat. Annyira kerestem azt az egy dolgot, amiben a világon a legjobb lehetek, hogy sorra dobtam ki az ablakon a lehetőségeket. Eldöntöttem, keresek valamit, ami rólam szól, örömömet lelem benne és sikerre viszem. Nem várok, hanem belevágok. Énekelni tanulok és megcsinálok egy edző kurzust. Mindkettővel sokat adhatok az embereknek és magamnak is. (remélem előbbivel nem csak fülészeti beutalót adok majd nekik :))

A minap a zuglói vasútállomáson vártam anyukámat. Szakadt az eső. Valamiért a peron rossz oldalán álltam. Egy 86 éves néni odajött hozzám, hogy megkérdezze, mikor indul a következő vonat. Beszélgetni kezdtünk. Miután elment, tettem egy felismerést. Jól esett beszélgetni vele. Hirtelen úgy éreztem, hogy bárkivel beszélgetnék onnan a peronról. Figyeltem az embereket és gondolatban mindenkinek jót kívántam. A néninek is, aki ki szeretett volna dobni egy papírzacskót, ami melléesett (tudom hogy látta és láttam azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy csak nem megy vissza megpróbálni mégegyszer) Üzenem neki, hogy ezúttal kidobtam helyette és megteszem legközelebb is. Ha tudjuk hogy helyes, tegyük meg, ennyire egyszerű!

Bálványok...

Valamiért rágugliztam arra, hogy "kéktoll". Az első két találatnál blogokba botlottam. Vártam, hogy mit mutatnak majd nekem. De sajnos nem azt kaptam, amit vártam. Számomra picit nehézkes volt olvasni a sorokat a különös nyelvezete miatt, de ahogy haladtam rájöttem, hogy ez nekem más szempontból sem tetszik :) 

Mi emberek nagyon szeretünk felháborodni dolgokon. Sokszor úgy érzem, hogy mindegy, hogy éppen mi kerül az utunkba. Meghökkenük és hőkölünk azon, hogy valaki csal, lop aztán ha lecsukják "miért csak ennyit kapott" stb. de azon legalább annyira fel tudunk háborodni, ha valaki elért valamit. Utóbbinál persze nem azt hangoztatjuk, hogy milyen nagyszerű ember is az a valaki, mert véghezvitte - inkább azonnal elkezdjük a hibáit keresni, legvégső elkeseredésünkben már a külsejét vagy öltözékét kritizáljuk. A másik esetben azt mondogatjuk hogy "Mekkora mázlija volt" vagy "Biztos nem olyan körülmények közül került ki..." vagy "több tehetséget kapott"... mint mi. Miért gondoljuk azt egyáltalán, hogy másnak jobb? Miért próbáljuk megmagyarázni magunknak és mindenki másnak, hogy mi miért nem vagyunk olyanok? Miért nem inkább a saját életünkkel foglalkozunk és örülünk annak, amink van vagy annak, amit már elértünk. Ugyan, tudjuk, hogy miért... A mai világ próbál bálványokat elénk állítani, akikre példaként tekintünk - pl. azért mert nagyon gazdag és megteheti, hogy Ferrarival járjon, vagy "Ő az év hangja..." és még sorolhatnánk.

Folyton csak arra figyelsz, hogy az álarc amit a fejedre húztál - azért hogy a lehető leginkább hasonlíts a Te kiválasztott bálványodra - nehogy megsérüljön. Vedd le szépen, de nagyon gyorsan. Szabadulj fel és a körülötted lévők bálványa leszel. :)

Újra itt... 2.

Mi az amit csinálok? Küszködés. Próbálom kipréselni magamból a gondolatokat amik régen az enyémek voltak. Próbálok emlékezni és az emlékeimből merítve, tudatosan gerjeszteni helyzeteket ahol végre megláthatom az elfeledett válaszokat a mindennapjaim kérdéseire. Picit lazítanom kellene és ismét elővenni "a könyvet". :) Sokszor megtettem már, de már az elején kiestek a gondolataim a történet folyamából. Az előző bejegyzésben direkt nem azt írtam, amit szerintem mindenki írt volna hasonló helyzetben... "Nem akartam időt szánni az olvasásra!" ez tudatos volt és nem belülről jött... szívem szerint azt írtam volna, hogy "Nem volt időm mostanában olvasni..." Nem volt időm? Idő az mindig van, csak az ember hajlamos kifogásokat keresni önmagának is hogy miért ne tegye azt amit szeretne.

Azt választjuk, ami kényelmes. Talán az élet minden területén van, hogy ezt csináljuk. "Azért vagyok boldogtalan, mert nincs elég pénzem, nem tudok megvenni dolgokat magamnak...", "Azért nincs időm, mert dolgoznom kell" stb. A szart! Ki kellene lépni egy picit a komfort-zónából és nem kerülőúton indulni a célok felé.

Másik múltat?

...most is itt vagyok, itt ülök és képtelen vagyok csinálni azt, amit kellene. Milyen furcsa ez... ezt mondom "Csinálni amit kellene..." valójában az által teszek úgy, ahogy kell, hogy most épp nem csinálok semmit. Most itt ezt kell tennem. Ülök csak és révedek a múltba. Csodálatos dolgokat látok. Fantasztikus és hihetetlen dolgok sokasága pörög gondolataim vetítővásznán.(Ohh:)) Ugyanaz az élet, mégis ha akarom, akkor visszatekintve láthatom romantikusnak, szépnek, küzdelmesnek, vagy szomorúnak. Mindez attól függ, hogy milyennek szeretném látni, vagy mely mozzanatokat vizsgálom és helyezem előtérbe. Fogalmam sincs, hogy mikor hasított belém a kérdés: "Vajon hogyan értette a mester azt, hogy másik múltat választani"? de végül mégis lehetséges és most már tudom. Attól függően, hogy a múlt eseményeit hogyan értékelem zajlik a jelen. És ha a jövőről ábrándozok, az is alakítja a jelenem. Kezdem úgy érezni, hogy az idő nem is létezik, egy massza van csupán.:D