Ismét sok idő eltelt a legutóbbi bejegyzésem óta. Mostanában ismét sokat töprengtem azon, hogy ki is vagyok valójában és ki az az ember, akivé válni szeretnék. Egy korábbi bejegyzésemben meséltem egy álomról, ahol csodákat tettem, segítettem másoknak. Egyre többször érzem, hogy segíteni akarok másokon. Akarok, igen. A kisfiam - és általában a gyerekek, mint ahogy én is gyerekkoromban - szinte minden áhított dologra úgy nyilatkozik, hogy "akarom". "Apa, akarok venni gyurmát" vagy "Apa, el akarok menni játszóházba". Mindig azt mondom neki, hogy "Kisfiam, szeretnél". Ez amolyan reflex. A szüleim, nekem is mindig mindenre azt mondták, amit "akartam", hogy "csak szeretnéd". Vajon azért csak "szeretnék", mert nem közvetlenül rajtuk múlik a dolog? Akárhogy is, én akarok adni az embereknek. Ez az első olyan bejegyzésem, amiben kevésbé elvont dolgokról írok... najó, ez a terv, aztán majd meglátjuk.

Voltam nem túl rég, egy előadáson. Arnold Schwarzenegger ide látogatott. Egy furcsa véletlennek köszönhetően, nyertem egy jegyet az előadásra. Több előadót is végighallgattam a nap folyamán és őket hallgatva megfogalmazódott bennem egy kérdés: hogyhogy nem én állok ott? Motiválták a körülöttem ülőket. Körbenéztem és láttam a környezetemben ülő tapsoló embereket. Nekik sokat adtak ezek az előadások. Úgy éreztem, hogy rossz oldalon ülök, mert nekem a színpadon kellene állnom.

Óvodás koromtól kezdve egy kis ügyetlen, mulya kölök voltam. Soha nem voltam menő, sőt! Ciki voltam. Testnevelés órán a leggyengébb és legügyetlenebb mindenben. Még Ny. Csaba, aki általános iskolásként 70 kilót nyomott, is gyorsabb futó volt nálam. Soha, egyetlen lány, még csak rám sem nézett. (Nem éltem meg akkora tragédiaként, mert engem úgyis csak egyetlen lány érdekelt. P. Eszter. Óvodás koromtól, egészen 16 éves koromig ugyanabba a lányba voltam reménytelenül szerelmes.) Rendben, béna voltam, de legalább jó tanuló. Á-á. Nem. Egy gyenge közepes szintet sikerült hoznom minden tárgyból. Tudom, hogy nem az eszemmel volt a baj. Csak túl sok dolog érdekelt, aminek nem volt köze ahhoz, amit az iskolában tanítottak. Három tantárgyból jeleskedtem... ének-zene, rajz és angol. Ezen kívül csak a minimumot hoztam mindenből. Kaptam is rendesen otthon a szüleimtől. Édesanyám tanár, édesapám 3 dipomás mérnök, a nővérem iskolaelső volt szerintem az egyetemig, ahol aztán orvos lett. Amolyan feketebárányocska voltam. Rendszeresen megkaptam, hogy "Fiam, nem lesz belőled semmi". Nem tanultam, semmiben nem voltam jó igazán, csak egy dologban: hittem magamban. A hang a fejemben, mindig erősebb volt a körülöttem lévők hangjánál. Indult a középiskola, ahol elkezdtem rendszeresen konditerembe járni. A 3. évben már erősebb voltam a tornatanáromnál és a legtöbb tornaórai feladatban én lettem a legjobb. A testnevelés óra alól felmentést kaptam. Nem kellett bejárnom, mert tudták, hogy komolyan veszem az edzéseket és bent maradok a 8. órám után is, hogy edzeni tudjak. Az egyik legnépszerűbb srác lettem a suliban, rengetek cimborám lett és sok kis "rajongóm" :). A tanulmányaim itt sem javultak sokat, de a cipész szakmával kapcsolatos tárgyakat szerettem - annak ellenére, hogy a jegyeim nem ezt mutatták. Elérkezett a technikum, amikor a fejembe vettem, hogy a szakma legjobb tanulója leszek abban az évben Magyarországon, az éppen elégséges eredményeim ellenére. Odatettem magam, legalább 2 napon át a szakmai könyveket bújtam és bejutottam a döntőbe. 1.5% különbséggel lettem 3. helyezett (az első hely holtverseny volt). Hmm... nem is rossz, gondoltam magamban. Kitűnő technikus bizonyítvány lett a jutalmam, egyenes út volt a főiskolára de legfőképp a szüleim is végre büszkék lehettek rám. Nem tettem mást, csak biztos voltam abban, hogy ahogyan elképzelem magam a jövőben, pontosan olyanná fogok válni. Nem érdekelnek a körülmények, az akadályok, tudom, hogy jöhet bármi, minden úgy lesz, ahogy elképzeltem.

Még dolgozok a sikersztorimon, amit majd előadok a tömegeknek :) Egy ideje motoszkál bennem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Megtorpantam. Minden egyes napot időpocsékolásnak érzek. Ennek az oka az, hogy valami visszafog. Valami korlátozza az ambícióimat. Annyira kerestem azt az egy dolgot, amiben a világon a legjobb lehetek, hogy sorra dobtam ki az ablakon a lehetőségeket. Eldöntöttem, keresek valamit, ami rólam szól, örömömet lelem benne és sikerre viszem. Nem várok, hanem belevágok. Énekelni tanulok és megcsinálok egy edző kurzust. Mindkettővel sokat adhatok az embereknek és magamnak is. (remélem előbbivel nem csak fülészeti beutalót adok majd nekik :))

A minap a zuglói vasútállomáson vártam anyukámat. Szakadt az eső. Valamiért a peron rossz oldalán álltam. Egy 86 éves néni odajött hozzám, hogy megkérdezze, mikor indul a következő vonat. Beszélgetni kezdtünk. Miután elment, tettem egy felismerést. Jól esett beszélgetni vele. Hirtelen úgy éreztem, hogy bárkivel beszélgetnék onnan a peronról. Figyeltem az embereket és gondolatban mindenkinek jót kívántam. A néninek is, aki ki szeretett volna dobni egy papírzacskót, ami melléesett (tudom hogy látta és láttam azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy csak nem megy vissza megpróbálni mégegyszer) Üzenem neki, hogy ezúttal kidobtam helyette és megteszem legközelebb is. Ha tudjuk hogy helyes, tegyük meg, ennyire egyszerű!

Bálványok...

Valamiért rágugliztam arra, hogy "kéktoll". Az első két találatnál blogokba botlottam. Vártam, hogy mit mutatnak majd nekem. De sajnos nem azt kaptam, amit vártam. Számomra picit nehézkes volt olvasni a sorokat a különös nyelvezete miatt, de ahogy haladtam rájöttem, hogy ez nekem más szempontból sem tetszik :) 

Mi emberek nagyon szeretünk felháborodni dolgokon. Sokszor úgy érzem, hogy mindegy, hogy éppen mi kerül az utunkba. Meghökkenük és hőkölünk azon, hogy valaki csal, lop aztán ha lecsukják "miért csak ennyit kapott" stb. de azon legalább annyira fel tudunk háborodni, ha valaki elért valamit. Utóbbinál persze nem azt hangoztatjuk, hogy milyen nagyszerű ember is az a valaki, mert véghezvitte - inkább azonnal elkezdjük a hibáit keresni, legvégső elkeseredésünkben már a külsejét vagy öltözékét kritizáljuk. A másik esetben azt mondogatjuk hogy "Mekkora mázlija volt" vagy "Biztos nem olyan körülmények közül került ki..." vagy "több tehetséget kapott"... mint mi. Miért gondoljuk azt egyáltalán, hogy másnak jobb? Miért próbáljuk megmagyarázni magunknak és mindenki másnak, hogy mi miért nem vagyunk olyanok? Miért nem inkább a saját életünkkel foglalkozunk és örülünk annak, amink van vagy annak, amit már elértünk. Ugyan, tudjuk, hogy miért... A mai világ próbál bálványokat elénk állítani, akikre példaként tekintünk - pl. azért mert nagyon gazdag és megteheti, hogy Ferrarival járjon, vagy "Ő az év hangja..." és még sorolhatnánk.

Folyton csak arra figyelsz, hogy az álarc amit a fejedre húztál - azért hogy a lehető leginkább hasonlíts a Te kiválasztott bálványodra - nehogy megsérüljön. Vedd le szépen, de nagyon gyorsan. Szabadulj fel és a körülötted lévők bálványa leszel. :)

Újra itt... 2.

Mi az amit csinálok? Küszködés. Próbálom kipréselni magamból a gondolatokat amik régen az enyémek voltak. Próbálok emlékezni és az emlékeimből merítve, tudatosan gerjeszteni helyzeteket ahol végre megláthatom az elfeledett válaszokat a mindennapjaim kérdéseire. Picit lazítanom kellene és ismét elővenni "a könyvet". :) Sokszor megtettem már, de már az elején kiestek a gondolataim a történet folyamából. Az előző bejegyzésben direkt nem azt írtam, amit szerintem mindenki írt volna hasonló helyzetben... "Nem akartam időt szánni az olvasásra!" ez tudatos volt és nem belülről jött... szívem szerint azt írtam volna, hogy "Nem volt időm mostanában olvasni..." Nem volt időm? Idő az mindig van, csak az ember hajlamos kifogásokat keresni önmagának is hogy miért ne tegye azt amit szeretne.

Azt választjuk, ami kényelmes. Talán az élet minden területén van, hogy ezt csináljuk. "Azért vagyok boldogtalan, mert nincs elég pénzem, nem tudok megvenni dolgokat magamnak...", "Azért nincs időm, mert dolgoznom kell" stb. A szart! Ki kellene lépni egy picit a komfort-zónából és nem kerülőúton indulni a célok felé.

Másik múltat?

...most is itt vagyok, itt ülök és képtelen vagyok csinálni azt, amit kellene. Milyen furcsa ez... ezt mondom "Csinálni amit kellene..." valójában az által teszek úgy, ahogy kell, hogy most épp nem csinálok semmit. Most itt ezt kell tennem. Ülök csak és révedek a múltba. Csodálatos dolgokat látok. Fantasztikus és hihetetlen dolgok sokasága pörög gondolataim vetítővásznán.(Ohh:)) Ugyanaz az élet, mégis ha akarom, akkor visszatekintve láthatom romantikusnak, szépnek, küzdelmesnek, vagy szomorúnak. Mindez attól függ, hogy milyennek szeretném látni, vagy mely mozzanatokat vizsgálom és helyezem előtérbe. Fogalmam sincs, hogy mikor hasított belém a kérdés: "Vajon hogyan értette a mester azt, hogy másik múltat választani"? de végül mégis lehetséges és most már tudom. Attól függően, hogy a múlt eseményeit hogyan értékelem zajlik a jelen. És ha a jövőről ábrándozok, az is alakítja a jelenem. Kezdem úgy érezni, hogy az idő nem is létezik, egy massza van csupán.:D

Újra itt

Néhány napja történt, hogy feljött a szó a blogról, amibe már vagy 1000 éve nem írtam bejegyzést. Úgy gondolom, hogy tanulnom kellene valamit a 25 éves weaktől, mégpedig azt hogy úgy szemléljem a világot és úgy éljek, mint ahogyan ő teszi. Abban bízom, ha újra elkezdem leírni a gondolataimat ez nagyon hamar sikerülhet.

Az utóbbi időben nem akartam időt szakítani az olvasásra, viszont sok érdekes dokumentumfilmet sikerült megnézenem a discovery-n, amelyeknek nem is pusztán a száraz fizika vagy csillagászat része az érdekes, hanem az ahogyan képes egy pillanat alatt felrántani a Földről és engedi távolabbról szemlélni a mi kis világunkat. Milyen érdekes faj vagyunk Mi emberek... ahogyan képesek vagyunk saját nagyszerűségünket ünnepelni. A saját magunk által alkotott dolgokat bálványozzuk. Épületeket látogatunk meg amiket Mi építettünk, kiállításokra járunk amelyeken a festményeket Mi festettük, koncertekre járunk ahol Mi énekelünk vagy játszunk hangszeren... a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Láttam egy dokumentumfilmet a holdraszállásról. Egy melltartócég nyerte meg az űrruhák gyártásának jogát. Sok-sok probléma merült fel a tervezés közben, hiszen akkor még senki nem csinált ilyet. Ezeket, az ott látott kis botladozásokat látva jöttem rá arra hogy azok az emberek ott, vagy akik először tették a lábukat a Holdra akár Mi is lehetnénk.

Hajlamos vagyok azt hinni néha, hogy néhány gondolatom korszakalkotó, egyedi és ha ezeket titkos gondolatokat megosztom az emberekkel akkor máris volt egy újabb ok amiért helyem van itt... olyan dolgokat szeretnék leírni, amit mindenki tud, de még soha senki nem öntötte szavakba.

Hát spec. ezzel most megelőzött valaki... :)

Folyt. köv.

...

Épphogy csak a felszínét karcolgatom mindannak a tudásnak, amire hivatott vagyok. Tegnap láttam egy riportot a tévében... (vicces, mert egy olyan ember beszélt különböző tibeti tanokról akitől a legkevésbé számítottam rá) ... az elme fontosságát és az energiák áramlását firtatta. A riportalany teljes meggyőződéssel, tényként tette közzé mindazt amit eddig megtanult és aminek tanúja volt.
Tanulni akarok és tapasztalni.

Olyan gond nincs,...

...amely ne hozna kezében ajándékokat neked. A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaikra.
Jó és rossz, olyan mint a hideg és a meleg... a gyors és a lassú... egymás nélkül nem létezhetnek.

Ha tovább akasz lépni egy dolog kell csupán... keresni egy célt, egy álmot. Ennyire egyszerű! Bármi történjen... tudd, hogy amint megfogalmazódott benned a vágy valami beteljesülése iránt, az a valami már száguld is feléd.

És még valami... Nem kél benned olyan vágy, amihez ne kélne elég erő is hogy megvalósítsd.
Mit gondolsz? Ha őszintén érzed magadban az erőt, akár repülhetnél is... Szárnyak nélkül?
A válasz egyértelmű igen!